|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 78 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-78 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kós András 2008. október 20.A Kolozsvár Társaság által szervezett Kolozsvári Napok részeként október 19-én a Kincses Kolozsvár Polgára Emlékplakettet Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke adta Kós András szobrászművésznek. A plaketten a kolozsvári Szent György-szobor látható, az alkotás Kolozsi Tibor szobrászművész munkája. Kántor Lajos ugyanakkor átnyújtott egy leporellót, amely a Farkas utcai templomban kiállított Kós András-művek reprodukcióit tartalmazza. Kántor Lajos kifejtette: a Kolozsvár Társaság ugyanakkor azt is megköszöni Kós Andrásnak, hogy az 1956-os emlékmű meghirdetésének is részese volt, hiszen vállalta, túl a kilencvenedik életévén is, hogy a pályázatra érkezett műveket, a bizottság többi tagjaival együtt elbírálja. /Köllő Katalin: Kincses Kolozsvár Polgára: Kós András szobrászművész. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./2008. október 21.Kolozsvár értelmiségét nem érdekli a kultúra, irodalom, színház, ez látszik a különböző kulturális rendezvényeken, könyvbemutatókon, írói-költői esten. Nem segíti azokat a jó szándékú törekvéseket, amelyek szeretnék bebizonyítani: ez a város méltó az „Erdély kulturális fővárosa” címre. A 92 éves Kós András szobrászművészt ünnepelték, de erre sem jöttek el az értelmiségiek. /Köllő Katalin: Egy rendezvénysorozat margójára. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./2009. február 20.Kós Károlyra, a hűség emberére emlékezett február 18-án a Kolozs-Dobokai Római Katolikus Főesperesi Kerület. Kovács Sándor kanonok, főesperes mondott köszöntő beszédet. A Kós-életmű legalaposabb ismerője és kutatója, Sas Péter budapesti művelődéstörténész előadás keretében méltatta az erdélyi politika és művelődéstörténet meghatározó alakját. Kós Károly a budapesti Műegyetem építészhallgatójaként is az erdélyi architektúra szolgálatában állt. A nemzeti művészet alapjának a népművészetet tartotta. Választott szülőföldjén, a sztánai Varjúvárban írta meg a Régi Kalotaszeg című művét. Elindította a Kalotaszeg című lapot. A háború után a budapesti Műegyetemen ajánlott biztos tanári állás helyett a nehézségekkel együtt Kós Károly Erdélyt választotta. Megírta a Kiáltó szó című röpiratát és hozzáfogott annak gyakorlati megvalósításához. Megalapította az Erdélyi Szépmíves Céhet és szerkesztette az Erdélyi Helikon folyóiratot. A második világháború után ismét biztos tanári állást ajánlottak neki Keszthelyen, de ez alkalommal is Erdélyt választotta. Kós hagyatékát egyetlen élő fia, Kós András nemrég a szélesebb közönség rendelkezésére bocsátotta. /Jakab Judit: Millenniumi rendezvény Kós Károly emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 20./2009. június 13.Különösen gazdag tartalmat ígér a Székelyudvarhelyen megjelenő Erdélyi Figyelő képzőművészeti folyóirat 2009/1-es száma, melyben Murádin Jenő Kós Andrást köszöntötte a Kincses Kolozsvár Polgára emlékplakett átvétele alkalmából. Bölöni Domokos Bálint Zsigmond: Lélekőrző falvaim és Németh Júlia: Kolozsvár – Mű-hely-szín című köteteit mutatta be. A lapban olvasható még Bágyoni Szabó Istvánnak Árkossy Istvánnal készített interjúja. /Művészeti figyelő. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 13./2009. november 3.A művész érdemei életkorától függetlenek – hangoztatta nem egyszer a 95 éves Kós András szobrászművész, a 15 éve újjáalakult és jelenleg 80. évfordulóját ünneplő Barabás Miklós Céh tiszteletbeli elnöke. Életműve immár jóval több mint fél évszázada meghatározó jelentőségűnek számít. Munkásságáról Németh Júlia műkritikus írt monográfiát /Kós András, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002./. Egy ebből vett részlettel köszöntötte a lap a művészt. /A 95 éves Kós Andrást köszöntjük. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 3./2010. január 23.Tükörterem és VarjúvárKós Károly képeskönyv Alkalmasabb helyszínt a Kultúrpalota Tükörterménél nem is találhatott volna a szervező Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó szerda esti rendezvényére, író-olvasó találkozójára, amelyen Sas Péter budapesti kutató Kós Károly képeskönyv című könyvét, a kiadó 550. kötetét mutatták be. Nagy Miklós Kund nyitóbeszédében elmondta: a találkozó tisztelgés a magyar kultúra napja előtt, azon a helyen, amely a marosvásárhelyi magyar kulturális élet fellegvára, ugyanakkor az egyik legszebb közép-európai épület. – Sas Péter budapesti kutató, művészettörténész sokadik könyve a Kós Károly képeskönyv, érdekességképpen megjegyezném: száznégy évvel ezelőtt, négy napnyi eltéréssel a Palotával átellenben, a Városháza dísztermében tartotta az ifjú Kós Károly a Kemény Zsigmond Társaságnál székfoglaló beszédét, amelyről ő is írt életrajzában. Kós Károly említett visszaemlékezését Kilyén Ilka színművésznő olvasta fel, majd a kiadó részéről Sarány István főszerkesztő-helyettes méltatta röviden a művet és ismertette az idei kiadói tervet, amelyben számos művészeti kiadvány szerepel. – A magyar kultúra napja minden magyarok Himnusza révén összeköt minket. E kötet is ezt hangsúlyozza: erdélyi kiadó, magyarországi szerző, a kötet népszerűsítésére pedig erdélyi és magyarországi intézmények fogtak össze. Nagy Miklós Kund szerint a könyv még közelebb hozhatja hozzánk Kós Károlyt: – A kilencvenes években nagyon aktívan működött Vásárhelyen a Kós Károly Egyesület, amelynek tevékenysége azóta lankadt. A kötet annak a kutatónak köszönhető, aki maga is a Kós Károly-díj kitüntetettje, Kós Károly egyik legavatottabb kutatója. Tíz fejezetre osztva próbálta felvillantani a legfontosabbakat, amelyeket Kós Károly tett, alkotott, örökségül hagyott ránk. A kötet olyan dolgokat is elénk tár, amelyekről kevesebbet tudunk, olyan képeket is közkinccsé tesz, amelyekkel nemigen találkozhattunk. Sok fénykép az ifjú építészt, irodalmárt, politikust örökítette meg. Amikor az említett székfoglaló beszédét mondta, mindössze huszonhét éves volt. Utána ívelt fel pályája, maradt, amikor a legnehezebb volt – mondta Nagy Miklós Kund, majd a szerzővel folytatott beszélgetésől, Sas Péter válaszaiból megtudtuk: a kötet Kós Károly életművének teljességét kívánja bemutatni, azt, hogy a nehéz történelmi helyzetben miként tudta megvalósítani mindazt, amit tett. – Kós Károly képeskönyv a kiadvány címe, de nem csupán képekből áll. A cím arra utal, hogy Kós Károly mindig képekben gondolkodott. Munkásságának nagysága az itteniek számára természetes, a kötettel jelezni kívántam, hogy a magyarországiak számára is igen fontos. Meg szeretném írni a huszadik századi erdélyi magyar művelődés történetét, aminek Kós Károly az egyik sarkköve. Úgy érzem, ismerem ezt a világot. Ami a kutatás során meglepett, az elsősorban a leszármazottak, Kós Károly néprajzos és Kós András szobrászművész kedvessége, segítőkészsége volt. Az anyag nagy része nekik köszönhető. Idejében fogtam hozzá, ismertem olyanokat, akik Kós Károly közvetlen munkatársai voltak. Teljes életműve fontos, annak szeletei egymást kiegészítik, és ő mindegyikben teljes egészet alkotott. A mai kor politikusai példát vehetnének róla. Politikusi szerepvállalásakor elveiben szilárdan hitt, majd önként a háttérbe vonult, átadta a terepet. Szociális beállítottságú volt, nagyon fontos volt számára, hogy tegyen a népéért, publicisztikáját egy következő kötetben szeretném kiadni. Számomra egyet jelent a fogalommal: hűség – hallottuk a Sas Péterrel folytatott beszélgetés során, amelyben szó esett Kós Károly életéről, gyerekkori éveiről, a kolozsvári Református Kollégium emberformáló hatásáról, Sztánáról, a Kalotaszegről, a Varjúvárról, az újonnan megjelent kötet bemutatóján. Nagy Botond. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. január 30.Akinek megérintette a lelkét ErdélyBeszélgetés Sas Péter irodalom- és művelődéstörténésszel Olyan gazdag és olyan lebilincselő az erdélyi művelődés, a transzszilván kultúra, hogy én azon a »lelketlen« emberen csodálkoznék, akinek a lelkét mindez nem érinti meg”. – „Ez az életem” – mondta Sas Péter, amikor minap munkájáról faggattam. A magyarországi irodalom- és művelődéstörténész legújabb kötetének, a Kós Károly képeskönyv című munkájának bemutatója alkalmával tartózkodott Erdélyben, így Kolozsváron is. Az 1954. október 1-jén Budapesten született művelődéstörténész középiskolai tanulmányait a Kossuth Lajos Gimnázium orosz–latin tagozatán végezte, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karának magyar–történelem szakán szerzett diplomát. Első munkahelye az Országos Széchényi Könyvtár, majd a Corvina Könyvkiadó, utóbb a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézete volt. A későbbiekben szellemi szabadfoglalkozásúként folytatta az Erdéllyel kapcsolatos kutatói és feldolgozói tevékenységét. Jelenleg az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa, fő kutatási területe a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténet. Portré- és dokumentumfilmet készített a Duna Televíziónak Kelemen Lajosról, Imreh Istvánról, Kós Andrásról, a kolozsvári ferencesekről és az erdélyi piaristákról. Kós Károly életműve kutatásért 2003-ban a debreceni KLTE Történelmi Intézetének Erdélytörténeti Alapítvány díjasa, 2007-ben – az indoklás szerint – „az erdélyi műveltségre, ezen belül különösen Kós Károly munkásságára összpontosuló tudományos kutatói és irodalmi tevékenysége elismeréséül” Kós Károly-díjat kapott. - Sokan és sokat írtak az elmúlt évtizedekben Kós Károlyról. Eddigi kutatásai során ön is nagy figyelmet szentelt az erdélyi magyar író, építész, grafikus, könyvtervező és -nyomtató, politikus életművének a feltárására. Hiánypótló értékű például a 2003-ban napvilágot látott ön által összegyűjtött, sajtó alá rendezett és szerkesztett, Kós Károly levelezését tartalmazó kötet. Ezen munkák sorát folytatja a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásban tavaly év végén megjelenő Kós Károly képeskönyv című kötet. Mitől másabb ez a munka, mint a többi, illetve miben nyújt újat az olvasó számára, ami a Kós-életmű feltárását illeti? – Reményik Sándor hallhatatlan mondatainak egyike, hogy mindenkinek megvan a maga Kolozsvárja. Ezt parafrazálva – kis túlzással – gondolhatom, hogy mindenkinek meglehet a maga Kós Károlya. A róla alkotandó képekben váltakozva lehetnek egyezőségek és eltérések. A Kós-i életműnek néhány szelete – főleg az építőművész és az íróművész – jobban kidolgozott, kimunkált sokoldalú tevékenységének más részeinél. A most kiadott könyvet az életmű egészét átfogó, annak történelmi hátterét kiemelő bemutatásnak szántam, mint a róla korábban megjelenteket. Talán jobban kiviláglik, ugyanazon időszakban hogyan alkotott a különböző területeken, sokrétű, egymásból építkező és az egymást erősítő tevékenységei miatt miért kaphatta munkássága a polihisztor jelzőt, melyet inkább a tudományos életben alkotók szoktak kiérdemelni. Arra törekedtem, hogy minél reálisabban, ne a legendák homályában mutassam be Kós Károlynak mindig a valóság talaján álló, a túlbonyolított belemagyarázások ellenére nagyon egyszerűként, lényegre törekvőként jellemezhető munkásságát. Puritán életvitele, gondolkodásmódja mind építészetében, mind írói, mind grafikusi, képzőművészeti alkotásaiban kerülte a sallangot, az értelmetlen, oda nem illő díszítést. Egyik kedves és meghatározó mondását idézve: „Nem elég egyszerű ahhoz, hogy monumentális lehessen.” Ezért hárítom el azokat a nagyon tetszetősnek tűnő, pl. a Varjúvár elhelyezésével, a nap állásával, beverődési szögével s mifenével kapcsolatos elméleteket, melyek – legalább is szerintem – nem találnak Kós Károly sem fiatalkori, sem öregkori gondolkodásmódjával, jelenjenek meg bármilyen tetszetős és vastag, s drága albumokban. Ugyanígy, a leszármazottak – Dr. Kós Károly néprajztudós és Kós András szobrászművész – segítségével a helyére tehető ugyancsak a legendák ködébe emelt származása, nevének egykori sch-val való írásmódja. Az unokai székelyek közül származik a Kós család, akikből házasságok révén a szász társadalom tagjai lettek, s így „torzult el” nevük szerepeltetése. Úgy gondolom a székely származás tudata sem alábbvaló a hugenotta s más hangzatos eredetkutatásnál. Ha valaki a mai korra jellemző szenzációt keresi, azt Kós Károlynál nem találhatja meg. De megkaphatja, hogy mire képes az elkötelezett, a szülőföldön és a szülőföldért végzett munka, mely a legnehezebb időszakban is meghozta a barátokat, a munkatársakat, a továbblépésre, az újabb munkálkodásra serkentő vitapartnereket, az elismeréseket és a közösségért végzett munka jól eső fáradságát, amelytől lehet csak igazán jól aludni. A képeskönyv nemcsak sok, eddig ismeretlen felvételt tartalmaz, utal egy másik Kós-i alapvetésre, a képben való gondolkodásmódra. Saját bevallása szerint először a rajzok születtek meg s utóbb a hozzájuk fűződő szöveg. Lássuk életművét az általa használatos formában, a kép és a szöveg egységében. – Ezekben a napokban mutatták be Kolozsváron a Lucius Kiadó gondozásában megjelenő Erdély legendás levéltárosa. Kelemen Lajos és az erdélyi magyar tudományosság című könyvét, valamint a Kriterion kiadásában napvilágot látott Művelődéstörténeti tanulmányok 2. kötetét. Tudomásom szerint az ön által összeállított és szerkesztett előbb említett munkák mellett előkészületben van a Kelemen Lajosról szóló monográfia is. Ez doktori dolgozatának a témája is. Miért irányult figyelme a legendás erdélyi levéltáros életművének a feldolgozására? – Meglátásomban vannak az erdélyi történelemnek, a honi művelődésnek, a kultúrának – összességében az erdélyi magyar népnek – megingathatatlan, kivághatatlan, őserejű fái. Honnan ez a hasonlat? Transilvania, magyarosan Erdőelve, Erdőntúli terület nyilván valamilyen ősrengeteg lehetett, amelyben a többi fától védetten kifejlődhettek vén fa matuzsálemek, díszei és szimbolikus megjelenítői fa-nemzetségüknek. Képletesen szólva efféle emblematikus megjelenítői a magyarság erdélyi szellemi honfoglalóinak a sokat emlegetett Körösi Csoma Sándorok, Bod Péterek, Mikó Imrék, akikről minden jelző használata nélkül, csupasz nevük olvasása során is kötetnyi adat tolulhat az olvasó emlékezetébe. Ezek sorába illesztem én az általam elképzelt Panteonomban Kós Károly – s még sok más csodálatos és újrafelfedezésre váró személyiség mellett – Kelemen Lajos senki mással össze nem téveszthető egyéniségét. Vélekedésem szerint Kelemen Lajos tekinthető a 20. század Mikó Imréjének, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az erdélyi tudományosság megújítójának, továbbélése legmeghatározóbb személyiségének. Ha Erdéllyel kapcsolatos történelmi könyveket, vagy regényeket olvastam, szinte mindig ott volt a segítségét köszönő mondat. Ma már elképzelhetetlen önzetlenséggel segített mindenkit, akár lemondva saját gyűjtéséről is. Nem önmagát, az elvárt eredményt, patetikusnak tűnő szóval az ügyet tekintette és helyezte előtérbe. Tudta, hogy a témában korábban megjelent könyvek összesítő kötetté kompilálása helyett a forráskiadásra, az újabb eredmények elősegítésének kevésbé látványos, de hathatósabb formájára kellene összpontosítani. Sokan tőle várták Erdély története megírását. Ha az általa elképzelt módon akarta volna ezt megtenni, csak a források felhasználásával tehetett volna eleget a felkérésnek. Ehhez azonban először össze kellett gyűjtenie azokat, bevive, bevitetve a tudomány hombárjának különböző rekeszeibe, a levéltárba. Ehhez a feladathoz és az anyag feldolgozásához nem lehetett elegendő az életideje. Arra azonban elég volt, hogy a levéltár kiépítésével, kiteljesítésével megteremtse a lehetőséget a következő korosztály, korosztályok számára a szintetizálás, a tudományos összesítés lehetőségét. Ha Ő nem lett volna, ma nem forgathatnánk Szabó T. Attila Szótörténeti Tárát, s nem örvendhetnénk Jakó Zsigmond erdélyi okmánytárainak sem. Az egyik legnagyobb erdélyi tanítómester volt, aki saját példájával adta a mintát, s tudományos fokozat nélkül is akadémikusokat nevelt az erdélyi tudományosságnak. Kelemen Lajos naplója és levelezése közreadása után két éven belül szeretném monográfiáját összeállítani és egy kegyes kiadó közreműködésével eldönthetővé tenni, hogy – amint Kós Károly esetében – a legenda tetszetősebb-e, vagy a képzeletet is felülmúló valóság. – Ugyancsak friss munka a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó által kiadott, ön által szerkesztett Dsida Jenő emlékezete című kötet. Dsida és Kolozsvár című tanulmányában, többek között, arra keresi a választ, hogy Kolozsvár miként vált a szatmári születésű költő városává, milyen volt Dsida Kolozsvár-képe. Kutatómunkáját figyelembe véve, ön is sokat tartózkodik a kincses városban. Mit jelent, mit nyújt Sas Péter számára a kincses város, milyen az ön Kolozsvár-képe? – Kolozsvár képemnek talán legjellemzőbb vonása az, ami nem látható. A belső Kolozsvár, amely nem a homlokzatokban, a megkopott, vagy talán már el is tűnt csillogásban létezett. A falakon belüli, a lelkekben, a viselkedésekben, az életmódban, a világlátásban meglévő város az én városom. A Krisztus rajzolta kultúrkör átmérőjén belüli, keresztény lelkületet sugalló város. A tudomány, a művelődés tette kincsessé ezt a Szamos parti metropoliszt s különböztette meg másoktól, ezáltal lehetett Transilvaniae Civitas Primaria, Erdély első városa. A könyörtelen sors egyszer ennek a városnak sem fog kegyelmezni, ezért kellene legalább virtuális módon a legtöbbet megőrizni múltjából, épületeiből, sírjaiból, tárgyi és szellemi emlékeiből. Addig őrizzük, szeressük és örökítsük meg ezt a romló, omladozó, pusztuló múlt-foszlányt, amíg – Kelemen Lajos megfogalmazásában – „örökre el nem tűnik az idő mindent megőrlő malmában”. – Ön is azon magyarországi kutatók – lásd Vincze Gábor, Bárdi Nándor vagy Illésfalvi Péter történészek – sorába tartózik, akik óriási elkötelezettséget éreznek Erdély iránt, rengeteg tanulmányt és forrást közölnek Erdéllyel kapcsolatban, és valósággal otthonuknak érzik azt. Önnek személyesen honnan ered Erdély iránti érdeklődése, csodálata, szeretete, illetve mi késztette arra, hogy főleg „erdélyi témák” kutatásával foglalkozzon? – Erre a kérdésre nem szeretnék hosszasan válaszolni. Ha erdélyi lennék, magától értetődőnek tartanám a nem „bennszülöttek” rácsodálkozó érdeklődését. Olyan gazdag és olyan lebilincselő az erdélyi művelődés, a transzszilván kultúra, hogy én azon a „lelketlen” emberen csodálkoznék, akinek a lelkét mindez nem érinti meg. – Kós Károlyt parafrazálva az igaz művésznek (írónak, építőnek, képző- és zeneművésznek) a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja és élete munkájával szülőhazáját és annak népét hűségesen szolgálja. E Kós-idézet egyébként a Kós Károly képeskönyvnek is a mottója. Ön szerint napjaink „igaz művészének” mi a feladata, avagy máig érvényesek és igazak Kós Károly évtizedekkel ezelőtt papírra vetetett sorai? – Úgy gondolom, hogy örök érvényűek Kós Károlynak ezek a szavai, mondatai mindazok számára, akik ezt a fogalomszerű földdarabot vallják hazájuknak, és nem csupán születésük helyének. Nem kötelező mindenkinek – mint Kós Károlynak – a hűség embere fogalmával azonosulnia, de akkor hogyan gondolja egy adott közösséghez tartozónak magát, s az öncélú, a csupán fogyasztásra és nem teremtésre beállt életével mi értelme lehet létezésének? PAPP ANNAMÁRIA. Forrás: Szabadság (Kolozsvár) 2010. május 25.Színvonalas szín-játékok és kompozíciós rendBalázs Kőrössy Ibolya selyembatik kiállítása a Kolozsvár Társaság székhelyén Balázs Kőrössy Ibolya tiszta fényű kék szeme ma is úgy ragyog mint néhány évtizeddel ezelőtt, amikor kedvesen mosolyogva hozta a gőzölgő kávét – valódi kincs volt ez annak idején – s tette elém a szoba sarkában álló, tekintélyes vendégváró asztalra. Nekem, kezdő újságírónak azonban még ennél is nagyobb kincset jelentett az a baráti fogadtatás, amelyben férjével, a közíróként is elismert Balázs Péter festőművésszel részesítettek, valahányszor felugrottam a Főtér kellős közepén lévő, tetőablakával a Szent Mihály-templom tornyára néző, műtermül is szolgáló lakásukba. A sajátos perspektívában felkínálkozó téma megannyi festményről köszön vissza napjainkban is, a vendégváró asztal lakóival együtt azonban már máshova költözött. A ház ura immár odaföntről szemléli otthona alakváltozásait s benne festményeinek állandó tárlatát, a ház asszonya, Balázs Kőrössy Ibolya textilművész pedig kiállítóként a napokban tért vissza jelenleg a Kolozsvár Társaság székhelyéül szolgáló egykori lakásába. Selyembatik tárlatát Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke nyitotta meg és nyilatkozott elismerőleg az egykori főiskolai tanár és jeles művész munkásságáról, akinek tehetségénél csupán szerénysége nagyobb. A művésszel való találkozás és selyembatik munkáinak sajátos varázsa különleges élményt jelentett mindazoknak a barátoknak, ismerősöknek és művészetkedvelőknek, akik az ünnepélyes megnyitó alkalmával zsúfolásig megtöltötték az értékes kulturális rendezvények színhelyéül szolgáló termeket. A textilművész nem tartozik a gyakori kiállítók közé, munkáinak népszerűsége pedig valamelyest az életmű egységének a rovására is ment. Hiszen az évek folyamán a legtöbb kendő, faliszőnyeg, eredeti tervezésű és mintázatú ruha gazdára talált, örömöt szerezve tulajdonosának. Ilyenformán a most kiállított alkotások csupán ízelítőt képesek nyújtani egy hosszú és tartalmas művészpálya terméséből. A múlt század ötvenes éveinek sajátos, társadalmi, politikai, gazdasági viszonyai a művészetet sem hagyták érintetlenül. A kizárólagosságra törekvő szocreál évei voltak ezek, amelyek jó néhány művészt a pálya szélére sodortak vagy teljesen elhallgattattak. Mindazonáltal az egész periódus korántsem mondható terméketlennek, hiszen nem egy remekmű keltezési időpontja esik az említett időhatárok közé. S akárcsak a művészképző főiskola jeles tanárai mint Miklóssy Gábor, Kovács Zoltán, Kádár Tibor, Abodi Nagy Béla, Kós András, Mohy Sándor, Vetro Artúr, Lövith Egon, Cs. Erdős Tibor, Szentimrei Judit és maga Balázs Péter is megtalálták az önkifejezésnek azt a módját, amely maradandóságot biztosított alkotásaiknak, tanítványaik közül pedig Feszt Lászlóhoz és Tóth Lászlóhoz mérhető nagyságok kerültek ki. Kőrössy Ibolya pályakezdése is ezekre az évekre esik. S bár a textilművészet területén is születhettek amolyan pártos-szocreálos alkotások, a technika sajátosságaiból adódóan az elvárások itt mintha kevésbé éreztették volna hatásukat. Érvényes ez a kifejezetten díszítőművészeti kategóriába sorolható batikolásra is. A batikművészet bölcsője Indonézia, pontosabban Jáva szigete. A 20. század elejére Európában is népszerűvé vált többezer éves technika kiváló rajztudást, fölöttébb biztos kezet, művészi képzelőerőt és színérzéket igényel művelőjétől. Az anyag bizonyos részeit a művész forró viasszal lefedi, majd az egészet festékfürdőbe helyezi. A viasszal fedett részek alatt megmarad az anyag eredeti színe. Az eljárás szükség szerint többször is megismételhető, sajátos szín- és formavariációk lehetőségét teremtve meg ezáltal. Balázs Kőrössy Ibolya kiállított munkái életművének egy csöppnyi szeletét jelentik ugyan, mégis fölöttébb beszédesek és sok mindent elárulnak alkotójuk sokoldalúságáról, művészi nyitottságáról, kísérletező kedvéről. Rendkívüli formagazdagság jellemzi a bemutatott alkotásokat. A kifejezetten dekoratív geometrikus, florális vagy zoomorf, népi ihletésű pávás motívumok találó felhasználásától az összetett, témás kompozíciókig terjed a skála. S bár ezek java része jó néhány évtizeddel ezelőtt készült tökéletesen megfelelnek napjaink korszerű követelményeinek. Azt is mondhatnám: a művész jóval megelőzte korát. A modern vonalú, leegyszerűsített mértani alakzatok szigorát a sejtelmesen suttogó, lágy színharmóniák megannyi változata enyhíti. Sajátos szín-játékok ezek, melyekkel a művész – kitűnő színérzékről téve tanúbizonyságot – oly bőkezűen ajándékoz meg. Érdekes Balázs Kőrössy Ibolya sajátos szimbólum- rendszerét is nyomon követni, melyben különleges szerepet játszik a nap és a szem motívuma. Kitűnő rajzkészségről árulkodó, optimizmust, életkedvet és szeretetet sugárzó, gyakorta játékos hangvételű faliszőnyegei az ornamens formák összetett kompozíciós rendjével is kitűnnek. A művész egykori otthona a minőségi kultúra, egész Kolozsvár művészetkedvelőinek otthonává, a Kolozsvár Társaság székhelyévé vált. Időleges visszatérése és munkáinak néhány hetes itt tartózkodása nem véletlenül aratott megérdemelt sikert. Németh Júlia Szabadság (Kolozsvár) 2010. június 12.Kós András emlékére(1914–2010) „Legrégibb, teljesen világos emlékem (...) az élő fáról, viruló virágról, az ég napjának éltető sugaráról szól. A tavasznak erdőillatú, madárdalos muzsikájáról.” E szavakkal kezdi 2004-ben, 90. születésnapjára megjelent memoár-kötetét Kós András, s a tavaszutó, nyárelő erdőillatú, madárdalos muzsikája kíséri végső útjára is. Emlékét immár az öröklétbe viszi magával a Mester, a fa szerelmese, lélekbúvára és utolérhetetlen megmintázója, korunk erdélyi, összmagyar, sőt bátran mondhatjuk: európai szobrászatának emblematikus alakja. Múlt év novemberében még ünnepeltünk. Szép, kerek évfordulót: a 95.-et. A művész mint mindig, akkor is bizakodón tekintett a jövőbe, bár a komoly fizikai erőt követelő alkotástól, a szobrászattól már búcsút kellett vennie, sőt, arra sem vállalkozhatott, hogy rendezze borjúmáli műtermének kertjét, ahová még 90 évesen is rendszeresen kijárt, és fiatalokat meghazudtoló energiával kaszálta a füvet. Minderről le kellett mondania, a művészeti élet eseményeit azonban továbbra is élénk érdeklődéssel figyelte, különösképpen pedig a Barabás Miklós Céhbe tömörült tanítványai és társaik életútját, tevékenységét. A Céhet, amelyet 1929-ben édesapja alapított, valamelyest saját gyermekének is tekintette. Joggal, hiszen oroszlánrésze volt abban, hogy a romániai magyar képzőművészeket tömörítő szakmai szervezet 1994-ben újjáalakulhatott, s mára másfélszáznál is több tagot számláló, országos szervezetként ünnepelhette megalakulásának 80. évfordulóját. A 2009. november 6-án, két nappal a Mester születésnapja után, az általa vallott eszmék szellemében Sepsiszentgyörgyön megrendezett ünnepi kiállítást a szervezők születésnapi ajándéknak szánták. A tiszteletbeli elnök azonban, aki addig a BMC szinte valamennyi, a kolozsvári székházban havonta sorra kerülő kiállításán részt vett, ezen a nagyszabású ünnepi eseményen, betegsége miatt már nem lehetett jelen, csupán egyik faszobrával képviseltette magát a tárlaton. Kós András szinte az egész 20. századot felölelő, s a 21. századba is átnyúló munkássága mérföldkő az erdélyi szobrászatban. A művésznek sikerült mindazt az értéket, a kincseknek azt a sajátos tárházát beépítenie életművébe, amit az előző korok megvalósítottak. Munkásságának erdélyi talajból táplálkozó, kiapadhatatlan gyökerei ezek, konkrét valójukban azonban már nem érhetők tetten: új minőséggé átlényegülve hirdetik azt a sajátos, korok és stílusok fölé emelkedő művészi világot, amely egyedi és utánozhatatlan. A szobrász a szavaknak, a míves beszédnek is mestere. A törzsét soha meg nem hajlító, szívós, minden viharnak ellenálló tölgy kedvenc fája, mondhatni példaképe volt. A fadöntésnek áldozatul esett magányos tölgy halálának művészi megjelenítésével, mintha saját elmúlásának állított volna emléket. „Egyszer a fában valami megroppant. Talán szíve hasadt meg? A hatalmas testét remegés fogta el. (…) Aki most a fa hegyét nézte, s jó szeme volt, észrevehette, hogy egészen lassan, szemmel alig kivehetően, mintha az első pillanatokban még szemérmesen palástolni igyekezett volna gyengeségét, aztán már visszavonhatatlanul megindult a neki rendelt dőlés irányába. Az éltető tövétől elszakadni kényszerített súlyos test pattogó-recsegő zaja most a halálával tusakodó magatehetetlen óriásnak kétségbeesett hörgéséhez hasonlított. Aztán magát megadva, utolsó hangos sóhajtással a neki rendelt helyre omlott. (…) Csend. Vége.” Az erdélyi faszobrászat óriása, a Mester immár végképp megpihent. Életműve viszont ott ragyog a halhatatlanok panteonjában. Alkotásainak java része pedig a legméltóbb helyen, a Farkas utcai református templom sekrestyéjében lelt állandó otthonra. Kedves Mester, mi barátaid, szeretteid, tanítványaid nem búcsúzunk, hiszen úgy érezzük továbbra is velünk maradsz, csak most már odafentről irányítod lépéseinket, bíztatsz alkotásra, kitartásra, egyenes beszédre. Köszönjük. Szabadság (Kolozsvár) 2010. június 16.Feldúlták Kós András sírjátIsmeretlen tettesek feldúlták Kós András sírját. A szobrászművészt tegnap hantolták el a Házsongárdi temetőben. Szabadság (Kolozsvár) 2010. június 16.Kós András szobrászművész életművének megőrzésérőlKolozsvár – Június 15-én a Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra Kós Andrást. Jakobovits Miklós festőművész fogalmazott meg néhány gondolatot a szobrász életművének megőrzéséről Életének 96-ik esztendejében, 2010. június 11-én elhunyt Kós András szobrászművész, ny. főiskolai tanszékvezető tanár. Végső búcsúztatására június 15-én, kedden délelőtt került sor a kolozsvári Házsongárdi temető nagykápolnájában, a református egyház szertartása szerint. Jakobovits Miklós Munkácsy-díjas festőművész, a Barabás Miklós Céh elnöke néhány gondolatot fogalmazott meg a neves szobrászművész életművének megőrzése érdekében. Úgy vélte: jó volna, ha megjelenne a Németh Júlia által írt kitünő Kós András albumnak egy sokkal nagyobb méretű, bővített kiadása. Egy életmű monográfia igényes, nagyvonalú grafikai szerkesztésben, esetleg kibővítve más szobrászok, illetve képzőművészek által írt szövegekkel. “Én a pályázat megindoklását vállalom, csak közösen tudjuk meg, hova lehet elküldeni”, hangsúlyozta. Megítélésében ugyanakkor katalógust lehetne kiadni a múzeumi anyagról, esetleg több nyelven, plusz egy plakátot kitenni a templomban lévő gyűjteményről. A református egyház részére valamilyen állami segítséget szerezni a gyűjtemény folyamatos üzemeltetésére, illetve a felvigyázó vagy gondnok díjazására. Múzeum-műterem Valamilyen formában meg kellene őrizni a Mester műtermét a család tulajdonában és felügyelete alatt, mint múzeum-műtermet, és ezt olyanszerűen megszervezni, mint a Szabédi vagy a Györkös Mányi házat. Egy televízió is helyet kaphatna itt, a művész munkásságát és nagyszerű egyéniségét bemutató vetítések céljából. Ugyanakkor a kolozsvári Pavlov utcát nem volna túlzás Kós Andrásról elnevezni, vagy amennyiben ez nem lehetséges, abban az esetben egy másik utcát feltétlenül el kéne neveztetni a Mesterről. Ma létező képzőművészeti kör vagy iskola, szobrászati tábor is viselhetné az elhunyt nevét, fejtette ki Jakobovits Miklós. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2010. június 21.Nemzeti összefogásra buzdított Semjén KolozsváronÚj szakaszba léptek a magyar–román kapcsolatok? Európai uniós mintájú autonómiát tart elképzelhetőnek Romániában is Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese, aki szombati kolozsvári látogatásán a nemzeti összefogás fontosságát hangsúlyozta. Semjén Zsolt az RMDSZ elnökének, Markó Bélának meghívását elfogadva jelölte ki romániai látogatása egyik állomáshelyéül Kolozsvárt, ahol az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) szombati ülésére volt hivatalos. A városba érkező miniszterelnök-helyettest és kíséretét a magyar konzulátuson fogadta Szilágyi Mátyás főkonzul. A küldöttség első útja a Házsongárdi temetőbe vezetett, ahol koszorúkat helyeztek el Kós András szobrászművész sírján, az iktári gróf Bethlen (Bánffy) család, valamint Dsida Jenő kriptájánál. Semjén Zsolt Tőkés Lászlóval is találkozott, vasárnap Gyulafehérváron Jakubinyi György érsekkel tárgyalt, majd Verespatakról nyilatkozott. A Házsongárdi temetőben a miniszterelnök-helyettest kalauzoló Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet az általa igazgatott Házsongárd Alapítvány céljairól beszélt: a történeti értékeket képviselő sírok, kripták megmentéséről, gondozásáról, a vállalt feladatok megvalósításának nehézségeiről. Megnyitotta a sokat próbált, kifosztott, meggyalázott, de már restaurálás alatt álló, Bánffy néven ismert, iktári Bethlen kriptát is. Ennek kertjében a hant nélkül maradt régi sírköveket kezdte összegyűjteni az alapítvány. Semjén Zsolt tudomást szerzett a néhány napja elhunyt Kós András sírjának feldúlásáról is. A Házsongárdi temetőnek az európai kulturális örökség részévé kell válnia – nyilatkozott a későbbiekben a politikus. A nagymúltú temetőben tett látogatását követően Semjén Zsoltot a magyar konzulátus protokolltermében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) látta vendégül. – Áttekintettük az EMNT és a Magyar Köztársaság kapcsolatát, a cél az összmagyar összefogás kell hogy legyen, amelynek az RMDSZ és az EMNT együttműködése jó alapot adhat. Tőkés László személye iránytűként szolgál – jelentette ki Semjén Zsolt. – Üzenetértékű, hogy OrbánViktor miniszterelnök első hivatalos útja Lengyelországba, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettese pedig Romániába vezetett, ami megelőlegezi a mi egyezségkeresésünket a román féllel. Az EMNT kész a román–magyar együttműködést építeni – nyilatkozta Tőkés László, az EMNT elnöke, az Európai Parlament új alelnöke. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen Dávid László rektor és Tonk Márton dékán fogadtak a magyar kormányfő helyettesét, aki az RMDSZ–EMNT társelnökségével létrehozott Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum tagjaival találkozott. – A helyszín megválasztása nem volt véletlenszerű, a magyar kormány támogatása révén létrehozott Sapientia EMTE ugyanis az erdélyi magyar felsőoktatás egyik legfontosabb intézményévé vált – emelte ki Markó Béla, a szövetség elnöke. – Régóta várunk már erre a kormányváltásra. Köszönjük a magyar állampolgárság törvényét, a román kormánynak és az államelnöknek pedig ezirányú pozitív magatartását – hangsúlyozta Tőkés László. – Az Európai Unióban a határok légiesednek, hiszen Trianon gyógyításában gondolkodunk. A Romániában végrehajtott erőszakos homogenizációs politika, a települések lakossági arányának szándékolt megváltoztatása miatt a Trianon óta eltelt 90 év alatt gyökeresen megváltozott Erdély etnikai térképe. Ezeket a sebeket ideje orvosolnunk, nem maradhatunk a XX. század foglyai – jelentette ki az EP új alelnöke. Az állampolgársági törvény egyesíti a magyar nemzetet Semjén Zsolt megköszönte az erdélyi magyarságnak, hogy gyűjtést indított a magyarországi árvízkárosultak megsegítésére. – Az anyagiak mellett ez nagy lelki segítség a kárvallottaknak – emelte ki a politikus. A magyar állampolgárságot egyéni kérelem alapján, gyorsított eljárással megkaphatja az az igénylő, akinek ősei valamikor magyar állampolgárok voltak, és aki beszéli a magyar nyelvet, jelentette ki a magyar kormányfő helyettese. Semjén elmondta: a magyar nemzet törvény formájában is szembenézhet a trianoni katasztrófával, fejet hajthat azok előtt az emberek előtt, akik az életüket, a szabadságukat áldozták, hogy a magyarságot megtartsák, és a határontúli területeken is megőrizzék a magyar kultúrát és a magyar történelmi sorsközösséget. A történelmi igazságot kimondva, Magyarország a körülötte létrejött országokkal való együttműködésre helyezi a hangsúlyt. Ehhez kapcsolódik értelemszerűen az az állampolgársági törvény, ami lehetővé teszi azt, hogy a világon bárhol, így a Kárpát-medencében élő magyarok úgy lehessenek magyar állampolgárok, hogy ne kelljen elhagyniuk szülőföldjüket. Ezáltal a magyar nemzet, amely mindig is egy volt nyelvében, kultúrájában, történelmében, most végre közjogi értelemben is egyesülhet, az állampolgársági törvény által – hangsúlyozta Semjén Zsolt. Az állampolgársági törvényt a magyar országgyűlési képviselők 97,7 százaléka megszavazta, Gyurcsány Ferencet és két tettestársát leszámítva – emelte ki a politikus, hangsúlyozva, hogy ez a törvény nem tartalmaz megszorításokat, szavazni viszont magyarországi lakcímkártya birtokosaként lehet. Magyar–magyar kapcsolatok, autonómia Semjén Zsolt arról tájékoztatott, hogy a magyar–magyar kapcsolatok felfrissítése érdekében júliusban összehívják a Magyar Állandó Értekezletet (MÁÉRT), amelynek tevékenysége a Gyurcsány-kormány idején szünetelt. Hasonló céllal ül össze a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Tanácsa is. A magyar kormányfő helyettese üdvözölte az RMDSZ-nek és az EMNT-nek a magyar egység szellemében fogant tárgyalásait, kiemelte az erdélyi magyarság egységes politikai megjelenésének szükségességét. Elmondta: a magyar állam nem tekinti feladatának, hogy a határon túli magyar politikai vagy kulturális szervezetek belső ügyeibe beavatkozzon. A magyar államnak az a partnere, akit az erdélyi magyar közösség bizalmával támogat, akár a parlamentben, a kormányban vagy az önkormányzatokban – jelentette ki. A küldöttség megkoszorúzta Márton Áron szobrát – Az álláspontunk mindig is az volt, hogy a minél szélesebb körű autonómiát támogassuk, azaz a kulturális autonómiát a szórvány, és a területi autonómiát a tömbmagyarság esetében, mindezt természetesen alkotmányos keretek között, a nemzetközi jogszabályoknak megfelelően. A leghatározottabb álláspontom az, hogy ha ilyen autonómiák megilletnek több népcsoportot is az Európai Unióban, a magyarság sem lehet másodrangú ebben a tekintetben – jelentette ki Semjén Zsolt. Budapest támogatja Románia Schengen- tagságát Traian Băsescu államelnök pozitívan viszonyult a magyar állampolgársági törvényhez, amely román mintára készült. Miként Románia megadta ezt a lehetőséget a moldáviai polgároknak, úgy a Magyar Köztársaság is felajánlhatja az állampolgárságot a határain kívül élő magyaroknak – jelentette ki Semjén Zsolt. Bukarestben elhangzott, hogy a 2011-es soros uniós elnöki tisztség betöltése idején Magyarország támogatni fogja Románia azon törekvését, hogy felvételt nyerhessen a Schengen-államok sorába. Turisztikai, energetikai kérdésekben is együttműködésre törekszik a két ország, hangsúlyozta a miniszterelnök-helyettes, aki szerint ezek a tárgyalások a bizalmi együttműködés kezdetét jelentik, amelyből kiindulva más területeken is konszenzusra lehet majd jutni. Kolozsvári látogatása záró mozzanataként Semjén Zsolt és kísérete megkoszorúzta Márton Áron püspök szobrát, majd megtekintette a Szent Mihály- plébániatemplomot. Semjén Gyulafehérváron: nem akarjuk az aranybányát Vasárnap Semjén Zsolt részt vett a gyulafehérvári Szent Mihály székesegyházban Jakubinyi György római katolikus érsek által celebrált misén. A szertartást követően a miniszterelnök-helyettes Jakubinyi Györggyel és a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség képviselőivel a romániai felekezeti oktatásról, a magyarországi egyházpolitika tervezett változásairól, és a keresztény értékek európai képviseletéről tárgyalt. Magyarország azt szeretné, hogy ne valósuljon meg a verespataki aranybánya-projekt, hiszen nem garantálják a környezetvédelmi biztonságot, mondta vasárnap Gyulafehérvéron Semjén Zsolt, aki szerint ebben a kérdésben meghatározóak a román törvények, a környezetvédelem és az erre vonatkozó nemzetközi jogszabályok. – Ez nem román–magyar probléma, hanem környezetvédelmi, amely egyformán érinti a románokat és a magyarokat, Romániát és Magyarországot. Ebben az ügyben további tárgyalásokra van szükség – hangsúlyozta a kormányfő-helyettes. Szabadság (Kolozsvár) 2010. június 22.In memoriam Kós AndrásKós András szobrászművész, nyugalmazott főiskolai tanár, az összmagyar képzőművészet emblematikus alakja, életének 96. esztendejében, 2010. június 11-én eltávozott az élők sorából. Az erdélyi faszobrászat óriása immár végképp megpihent, életműve viszont ott ragyog a halhatatlanok panteonjában. Alkotásainak java része pedig, a Mester óhajának megfelelően, az életében oly fontos szerepet játszó Farkas utcai református templom sekrestyéjében lelt állandó otthonra. 2010. június 15-én a Házsongárdi temetőben népes tömeg kísérte utolsó útjára a művészt. Fazakas Zsolt református lelkipásztor búcsúszavai és a szertartás végeztével a család, valamint Kós András barátai, tisztelői a Farkas utcai templomban lévő állandó kiállítás felemelő légkörében emlékeztek a Mesterre. A szobrász halálára Felmérhetetlen veszteség érte az erdélyi művészeti életet. Távozott közülünk Kós András, Erdély és Közép-Európa egyik legnagyobb szobrásza. A képzőművészek számára különösen nagy ez a veszteség, hisz Ő volt a Barabás Miklós Céh tiszteletbeli elnöke is, aki hitelével, erkölcsi és szellemi rangjával a Barabás Miklós Céh lényegét jelentette. Ő volt az a nagyszerű kezdeményező, aki 1994-ben megindította a Barabás Miklós Céh újraszervezését és magára vállalta a szervezés kezdeti nehézségeit. Mint templomi gótikus szobrok vonulnak fel előttünk remek alkotásai, mint olyan jelzések az időről és Erdélyről, melyek nagyszerű jellemek karaktereit mutatják be, mint küzdeni tudó, de egyben felszentelt alakok, melyeknek erkölcsi magasságába mindannyian vágyunk. Ennek a nagyszerű szobrászatnak és formalátásnak az összetartó ereje a művész jelleme. Jellemének az átütő ereje sugárzik át a csiszolt fa szépségén keresztül, egy olyan magasztos légkörbe emelve minket, mely megszenteltté és ünnepé teszi hétköznapjainkat. Felbecsülhetetlen művészeti aktivitása mellett Kós András a szobrász generációk egész sorát nevelte fel, akik nemcsak a nagy mesterségbeli tudást, művészi komolyságot tanulták a Mestertől, hanem jellemük is a Kós András-i magasságokon edződött meg. Kitartásuk, művészi elhívatottságuk példaképe Kós András volt, az a nagyszerű szobrász, aki nem ismerte a művészi megalkuvást, aki csak saját lelkének belső hangjaira figyelt, akinek művészi látása közel érezte magához Erdély nagyjait, akinek monumentális alkotásai úgy állnak időtlenül a térben, mintha örök időktől odaálmodták volna, Ő általa újat tudunk meg az ember rejtett lelkiségéről, időtlen figurái erőt-adóak. Kós szobrászata hatalmas energiákat hordoz, hihetetlen fegyelemmel és alkotói összetartó erővel egyesíti a szobrászati formát az emberi mondanivalóval. Ünnep ez a szobrászat a szem számára és ugyanakkor ünnep a lélek számára is. Kedves Mester, kívánjuk, hogy hatalmas lelked megpihenjen faragott szobraid között, s abból a másik dimenzióból tovább is küldjed felénk a művészet erőtadó sugarait, azokat a sugarakat, amelyek jobbá és nemesebbé tesznek mindannyiunkat. Elhangzott 2010. június 15-én, Kós András temetésén, a Házsongárdi temetőben Szabadság (Kolozsvár) 2011. február 8.Utunk-széli szobrok – kiállításA székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tisztelettel meghív minden érdeklődőt a Benczédi Sándor munkáit bemutató Utunk-széli szobrok című kiállítás megnyitójára. A Haáz Rezső Múzeum és a Csíki Székely Múzeum közös rendezésében létrejött tárlat tisztelgés Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912. szeptember 6. – Kolozsvár, 1998. január 3.) munkássága előtt. A szobrász által megalkotott híres arcmássorozatból – amely a romániai magyar értelmiségnek állított emléket az 1970-es évek elején, és reprójukat az UTUNK folyóiratban mutatták be – a következő személyek arcmásai kerülnek kiállításra: Árkosi István grafikus, Banner Zoltán művészettörténész, Bene József festő, Benkő Samu történész, Bodor Ádám író, Bodor Pál közíró, Bözödi György író, Bretter György filozófus, Cseh Gusztáv grafikus, Farkas Árpád költő, Földes László esztéta, közíró, Fülöp Antal Andor festő, Gergely István szobrász, Gy. Szabó Béla grafikus, Incze János Dés festő, Jagamas János folklorista, K. Jakab Antal kritikus, Kányádi Sándor költő, Kós András szobrász, Kós Károly építész, író, Láng Gusztáv publicista, László Gyula régész, Lohinszki Lóránd színész, Murádin Jenő művészettörténész, közíró, Nagy Imre festő, Páll Lajos festő, költő, Páskándi Géza író, Sütő András író, Szervátiusz Jenő szobrász, Szilágyi Domokos költő, Szilágyi István író, Tamás Gáspár Miklós közíró, Vetró Artúr szobrász. A kiállítást Veres Péter nyitja meg a Haáz Rezső Múzeum Képtárában február 10-én (csütörtökön), 17 órakor. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2011. november 9.Magyar tudományos kitüntetés határon túli fizikusnakA magyar tudomány ünnepe alkalmából kitüntetett magyar tudósok között kiemelkedő kitüntetést kapott november 3-án Miskolcon Gábos Zoltán, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem emeritus professzora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A Charles Simonyi által alapított rangos Simonyi Károly-díjat először vehette át határon kívül dolgozó magyar fizikus. Gábos Zoltán az erdélyi fizikaoktatás és -kutatás nemzetközileg elismert szaktekintélye. Jelenlegi fizikaprofesszorok tanárainak is a tanára volt. Hosszú szakmai pályafutása során, amely a kolozsvári Bolyai, majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetemhez kapcsolódik, nemzedékeknek mutatott példát emberségről, kitartásról és szakmai elhivatottságról. Nemzetközileg elismert tudományos teljesítménye, hogy elsőként dolgozott ki egy Lagrange-módszert a relativisztikus forgási hatások vizsgálatára. Úttörő munkát végzett a magasabb spinű részecskék kvantumelméletével, a részecskék polarizációjával és a polarizációs tenzorok parametrizálásával kapcsolatban. Kibővítette a Hamilton-Jacobi egyenlet alkalmazási területét. Az Erdélyben végzett fizikusok jelenlegi generációja büszke arra, hogy tanítványainak vallhatják magukat. Az MTA által adományozott díjat Gábos professzor úr az elismert kutatási eredményeiért, a hosszú szaktanári munkájáért és a kutató generációk nevelésében végzett kimagasló tevékenységéért vehette át. Gábos Zoltán jelölése A Kolozsvári Református Kollégiumban letett érettségi után az 1943/44-es tanévben a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gépészmérnök szakos hallgatója lett. A háborús körülmények miatt megszakított egyetemi tanulmányait 1945-től a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen folytatta, ahol 1947-ben matematika–fizika szakos oklevelet szerzett, ugyanitt doktorált 1949-ben. A Bolyai, majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen 1948–49-ben tanársegéd, 1950–51-ben adjunktus, 1952–1961-ben docens, 1962–90-ben egyetemi tanár. 1990 óta emeritus professzor. 1962–65-ben a Fizika Kar dékánhelyettese, 1966–1976-ban a kar dékánja, 1976–86-ban az Elméleti Fizikai Tanszék vezetője. Fényes Imre és Vescan Teofil tanárai indították el a tudományos pályán. Csak kevés időt tölthetett mellettük, mert 1950-ben mindketten távozásra kényszerültek. Fényes Imrétől, akinek termodinamika könyvét még kézirat formájában kommentálta, a termodinamika, a statisztikus fizika és a variációs elvek, Vescan Teofiltól a relativitáselmélet és a részecskefizika szeretetét tanulta. Már a nyomasztó elszigeteltség idején, az ötvenes években elkezdett foglalkozni a forgó testek gravitációs kölcsönhatásával. Sikerült a Lagrange-függvényt általánosítania, mely a mozgásegyenletben egy sodró hatást és egy pörgető hatást leíró tag megjelenésére vezetett. Büszkék lehetünk arra, hogy a NASA által felkarolt és nemrég sikeresen lezárult Gravity Probe B műholdas kísérlet az általa adott, a haladó és forgómozgások összjátékát leíró mozgásegyenleteket is alátámasztja. Vizsgálta az egyenletesen és a gyorsulva forgó test gravitációs hatását is rúd és gyűrű alakú próbatest esetében. Meghatározta, hogy a forgó központi test gravitációs hatásának kitett elektronnak hogyan módosul a polarizációs állapota. Foglalkozott a müon-neutrínók problémájával, s megmutatta, hogy zéró nyugalmi tömeg esetében egy, zérótól különböző esetben két polarizációs állapottal kell számolni. Ha egy bomlási folyamatban müon-neutrínó vesz részt, a különbségnek a bomlási folyamatban részt vevő más partnerek polarizációs állapotában is jelentkeznie kell. Gábos Zoltán értékes eredményeket ért el a magasabb spinű részecskék kvantumelmélete, a részecskepolarizációs állapotok leírása és a bomlási folyamatok megértése terén is. 1990 óta az erdélyi fizika múltjának feltárásával, valamint Bolyai János gravitációelméleti eredményeinek bemutatásával és értékelésével foglalkozik. Hét fizikai témájú könyvet írt. 1959-ben ő jelentette meg az első modern felfogású román nyelvű termodinamika-könyvet. Az utóbbi évek terméséből kiemeljük ennek magyar nyelvű átdolgozását (Erdélyi Múzeum-Egyesület, 1996) és a Statisztikus fizika (2000) című könyvét. Gábos Zoltán oktatói tevékenysége igen széleskörű, eredményessége lenyűgöző. Az elméleti fizika minden fő tárgyát oktatta, de voltak anyagszerkezeti, fizikai kémiai és matematikai analízis előadásai is. A könyveken kívül három egyetemi jegyzetet is írt. Ma is aktív tanítványainak számát szinte fel sem lehet becsülni. A kolozsvári egyetem fizika kara tanszemélyzetének kb. háromnegyedét tanította, és mintegy 10 tanítványa végez tudományos tevékenységet a Kolozsvári Fizikai Kutatóintézetben. Olyan híres középiskolai tanárokat nevelt, mint Bartos Elekes István (Nagyvárad), Boga Ferenc (Szatmárnémeti), Darvay Béla (Kolozsvár), Dvorácsek Agoston (Nagyenyed), Kotta László (Sepsiszentgyörgy), Máthé Márta (Marosvásárhely), Szász Ágota (Marosvásárhely), Tellman Jenő (Kolozsvár). A magyar nyelvterületen alkotó fizikusok közül kiemeljük Néda Zoltánt (BBTE, az MTA külső tagja), a KFKI-ben dolgozó Biró Lászlót és Varga Lajost, a Debreceni Egyetemen dolgozó Gulácsi Zsoltot, a szegedi Varró Jánost. Romániai tanítványai között szerepel Lupei Voicu (a Román Tudományos Akadémia tagja), Marius Ion Piso (a Romániai Űrkutatási Ügynökség elnöke), Silisteanu Ioan (a Bukaresti Magkutató Intézet vezető kutatója) és Uliu Florea (a Craiovai Egyetem professzora). Az Egyesült Államokban tevékenykednek Bodor Miklós, az MTA külső tagja, valamint Albert István, Albert Réka, Jankó Boldizsár, Mocsy Ágnes, Ravasz Erzsébet és Mária, Toroczkai Zoltán, Nicuslecu Vasile, Tomuta Liviu, Vaida Mihai, többen professzori minőségben. Más országokban szereztek elismerést Câmpeanu Radu (Kanada), Csillag István (Stockholm), Deutsch Váradi Rudolf (Németország), Gulácsi Miklós (Ausztrália) és Magyari Jenő (Svájc). E lenyűgöző felsorolásnál is többet mond egyik tanítványának véleménye Gábos Zoltán tanáregyéniségéről, melyet bizonyára a fentiek közül is nagyon sokan osztanak: „Ő volt és maradt is számomra a Tanári Példakép. Tanított kvantumot és statisztikus fizikát is, engem teljesen lenyűgözött minden előadása. Nem követett semmit, senkit, saját gondolatait írta fel a táblára. A fizika szépsége, mély összefüggései és egysége folyamatosan kerekedett ki az órák során. Nem volt egyetlen fölösleges mondata sem, és nem hagyott ki soha semmi fontosat. Tökéletes előadásokat tart.” Patkós András akadémikus, ELTE Nagy Károly akadémikus, ELTE Bencze Gyula a KFKI emeritusa Tél Tamás egyetemi tanár, ELTE Szabadság (Kolozsvár) 2011. december 6.Frigyre lépni a szülőfölddel – Székelyföld 1000 pillanataA Székely Nemzeti Múzeum, Székelyföld páratlanértékű történelmi, régészeti, néprajzi, természettudományi, képzőművészeti gyűjteményeinek létét, folyamatos gazdagodását az alapításától erre felé az önálló tudományos kutató és feltáró munka mellett az adományozóknak köszönheti. A múzeumalapítás szemöldökfájára is Csereyné Zathureczky Emília nagy értékű adományát vésték fel eleink. És hogy a múzeum képi világa felé nyissunk Csíkzsögödi Nagy Imre festőművész, amint e sorok írójának annak idején mondta, „a vérét” adományozta a Székely Nemzeti Múzeumnak, félszáznál is több festményt, grafikát, tusrajzot, amelyeken édesanyánkat, feleségünket, testvérhúgunkat, nagyanyánkat, a nagybetűs Nőt, az emberi nem folytonosságát, a jövőt kihordó asszonyt festette, és rajzolta meg. Nagy Imre példáját Bene József, Kós András és mások követték. A múzeum sajátos képi világának megteremtését tette lehetővé Gyárfás Jenő munkáinak begyűjtése és kiállítása is. A Magyar Örökség-díjas Váradi Péter Pál 1008 nagyformátumú, 77 tablót betöltő fotógyűjteménye a Székely Nemzeti Múzeum létét megalapozó adományok sorába illeszkedik. A Veszprémben élő, erdélyi származású fotóművész a sepsiszentgyörgyi állandó kiállítás anyagának összehozásával megteremtette Székelyföld monumentális Nyitott Képeskönyvét, amely Erdély történelmi tájegységének eddigi legteljesebb és legszínesebb képi bemutatása. Aki e Nyitott Képeskönyv lapjainak labirintusait a székely anyaszéktől, Udvarhelyszékből kiindulva székenként végigjárja, egy sajátos, öntörvényű világra csodálkozhat rá. Váradi Péter Pál a Székelyföld egészét varázsolja elénk, és ennek képi világán túl a székelység történetébe, őskorába és hőskorába kalauzolja a látogatót, miközben katartikus művészi élményt is nyújt. A fotóművész ezzel a kiállítással virtuálisan megteremti Székelyföld képi autonómiáját, amelynek jogi létrehozását e tájegység értékeitől idegen személyek és csoportosulások éppen napjainkban akadályozzák. Az, amit Székelyföld 1000 pillanata című kiállításon láthatunk az adományozó tizenkét évi Erdély-járásnak az eredménye, több tízezer fénykép „színe virágából” összeválogatott alkotás, olyan nyitott album, amelynek lapjai és oldalai Székelyföld testét-lelkét egyszerre képesek felmutatni. Az itt és most, mostantól az állandó kiállításon látható anyag tartalmazza annak az eddig kiadott, egyenként 260 – 360 színes fotóval illusztrált honismereti albumnak a javarészét is, amely Székelyfölddel és népével való azonosulás hiteles fotóművészeti lenyomata. De nem csupán ennyi! Székelyföld Nyitott Képeskönyve más művészetek és tudományok: a történelem, a régészet, a néprajz, a természettudományok, a képzőművészet és az emberi lélek mélységei és magassága felé is nyit. Az Erdély egészének bemutatását megcélzó honismereti albumok megalkotásában Váradi Péter Pál felesége és alkotó társa a székelyföldi származású Lőwey Lilla, a fotóművész magyartanár, aki a képanyaghoz olyan irodalmi, költészeti, prózai, történelmi válogatást társított, amely a képek értelmezésében is eligazít, de ezen túl, a lélek rejtelmei felé kalauzol. És hogy „házon belül”, azaz családon belül maradjunk, Soós Andrea előadóművész, Lőwey Lilla lánya versmondással, az előadó művészet eszközeivel hozta lelki közelségbe az állandó kiállítás képeit. A Székelyföld 1000 pillanata kiállítás egyben műszaki premier is. Váradi Péter Pál nagy ívű gesztusa mellé társul Asztalos László udvarhelyszéki ipari fizikus „adománya”, aki az elektronikus vezérlésű képeskönyv-lapozással lehetővé teszi, hogy az album egyetlen gombnyomással kinyitható és becsukható, s ezzel a Székely Nemzeti Múzeum Tolerancia termének sokfunkciós kihasználása továbbra is biztosított és alkalmas lesz a hagyományos rendezvények, konferenciák, előadóestek, könyvbemutatók szervezésére. Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla munkássága Székelyföld bemutatásnak hagyományaihoz kapcsolódik, ezeknek a folytatása s egyben továbbvivője is. Munkásságuk az Orbán Balázs Székelyföld leírásához mérhető – honismereti albumaikban sűrűn hivatkoznak erre a forrásra -, újabb kori terepbejárásaikkal, a művészi fotózással és a bőséges irodalmi anyag albumokba válogatásával a művészi élmény mellé az oktatás és képzés lehetőségét és kínálják. Meglévő, és – főleg – nem létező, román nyelvből magyarra fordított tankönyveinket nem helyettesítik, hanem felülírják, s abban az esetben, ha a tanítók, tanárok és a szülők Székelyföld Nyitott Képeskönyvére felfigyelnek. Hiánypótlónak bizonyul ez a képes honismereti album azok számára is, akik Erdély évszázadok óta Székelyföldnek, Terra Siculorumnak nevezett földrajzi, lelki és szellemi tájegységével most vagy ezután ismerkednek. Az ismeretek hiányának oka lehet a mai nemzedék fiatalsága, de az előző időkben felnőtt generációkat sem kényeztették el, sem a magyarországi, sem a Romániában kiadott tankönyvek, s forráshiány következtében a szülők sem mindig egyengették fiaikat, lányaikat Transsylvania, s ezen belül Székelyország megismerésének szellemi portyáira. És Magyarországon nem első ízben regnál olyan kormányzat, amely Erdélyt magyar nemzetmegtartó értékeivel együtt ellöki magától, a kettős állampolgárság megtagadásától az erdélyiek autonómiatörekvéseinek szomszédsági és nemzetközi képviselete helyett ezek ellen agitálva ágál. A Székelyföld 1000 pillanatának megtekintése a fotókhoz társított versidézetekkel is meditációra késztet. Politikai aktualitása mellett elvi, metaforikus üzenete is van annak a kiállított fotónak, amelyen egy egész nyáj széles, jégodoros és hófoltos hegyi vízen átívelő gyalogos lengőhídon fegyelmezetten egyes sorba szerveződve halad át a túlsó partra. A juhász szokatlan módon nem a nyáj élén halad, nem vezet, hanem ezután kullogva tapogatózik át a hídon. Láthatunk egy faluvégi krisztus-keresztet is, amelynek letörött a fél ága. A megfeszített Krisztus fél karja a vallás- és egyházakat rongáló törekvéseket képileg idézve mementóként lendül a magasba. A sepsiszentgyörgyi állandó kiállítás meglepetéssel szolgálhat majd Székelyföld új „arcteremtői” számára is, akik a hagyományos, romantikusnak és avíttnak vélt Székelyföld-arculat helyett egy „modern” Székelyföld-kép megteremtésére pályáznak. A szándék két forrásból is ismerős. A Kárpátok hírhedt Géniusza is az avítt, a régi lerombolására törekedett. Sikerrel. Vannak aztán, akik az ősi magyar szimbólumok, a csörgősipkának nevezett Szent Korona, a nemzeti színek, a magyar címer heraldikai elemei ellen emeltek-emelnek még ma is szót. Legújabban a turulmadár-kórral keltenek pánikot, és ezzel riogatják a szimbólum-madarak röptéből a nemzetvédelem szükségességére figyelőket. Váradi Péter Pál fotóin a székelyföldi turulmadaras emlékművek egész során őrködnek a bronzmadarak. Váradi Péter Pál Székelyföld újabb kori felfedezésének jó szemű és avatott mestere. Olyan ember, aki képes egyetlen felvétel megejtéséért ezer kilométerre kocsikázni, ugyanannak a jelenségnek az évszakonkénti és napszakonkénti változásait is nyomon követni. Ha pedig történelmi, régészeti bizonytalanságot vesz észre, akkor az igazi felfedezők izgalmával kutatómunkába kezdenek, hogy a történelmi hűségre és igazságra fényt derítsenek. Kiváló példa erre a Bodzamező fölötti Tatárhavas várromjainak és az 1848-as védősáncoknak a földrajzi behatárolása, vagy Székelyföld történelmi határainak kifürkészése és képi megjelenítése. A Hargita hegység egyik hónaljában, a Bucsin tető felé kanyargó úton van egy, ezen a kiállításon is látható havas paplanba takarózó házikó, Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla, családjának, a gyerekeknek és az unokáknak a székelyföldi ihletésű otthona. A sepsiszentgyörgyi állandó kiállítással a Székely Nemzeti Múzeumban is otthont teremtettek Székelyföld, Erdély, a Kárpát-medence és a nagyvilág minden rendű, nemű, és nyelvű lakosa számára. Akik tudni akarják, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, honnan jöttünk és merre tartunk, tekintsék meg a nyitott képeskönyvet, lapozzanak bele a Váradi Péter Pál és Lőwei Lilla honismereti albumaiba, és ezekben olyan honra lelnek, amelynek természeti és emberi értékeit kötelességünk megtartani, együtt tartani, lakhatóságát testi és lelki mivoltában is megőrizni, önállóságát, és a maga megejtően szép másságát védelmezni. Sylvester Lajos Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései /Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2008/ című könyvéből Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. március 17.A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk „Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során. – Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom? – Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat. – Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni? – A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet. – Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt? – Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak. – Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során? – A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen. – Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát? – Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek... A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is. – Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget? – Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával. PAPP ANNAMÁRIA Szabadság (Kolozsvár) 2012. november 26.Megnyílt az Erdélyi Művészeti Központ bemutatkozó kiállításaA sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum lovagtermében nyitotta meg első kiállítását szombaton az októberben létrehozott Erdélyi Művészeti Központ. Kelemen Hunor, volt kulturális és örökségvédelmi miniszter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke a megnyitón elmondta, az erdélyi magyarság elmúlt 23 éve az intézményépítésről szólt, de a kortárs képzőművészeti múzeum eddig hiányzott az intézmények közül. Korábban kolozsvári, marosvásárhelyi helyszínben is gondolkoztak, de kiderült, hogy csak olyan helyen lehet életre hívni az intézményt, ahol ehhez megvan az önkormányzat támogatása. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója arról számolt be, hogy az intézményt létrehozó októberi adminisztratív döntés után a szakmát is meg kívánták nyerni a múzeumalapítás gondolatának. Ezért szervezték a kiállítást azokból az alkotásokból, amelyek máris az intézmény rendelkezésére állnak. Az igazgató hozzátette, a most kiállított anyagot kibővítik, elkészítenek egy katalógust, és a tárlatot Erdély más nagyvárosaiban is kiállítják. Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke a kiállítás megnyitóján elmondta: a mostani válogatás rendezőelve az volt, hogy a már nem élő, vagy az elszármazott erdélyi magyar művészektől mutassanak be egy-két alkotást. „Sokkal gazdagabbak vagyunk, mint ahogy ez a köztudatban él” – vonta le a következtetést Kántor Lajos. A kiállítás az erdélyi alkotók közül mások mellett Nagy Albert, Mattis-Teutsch János, Baász Imre, Plugor Sándor, Gergely István, Jecza Péter, Nagy Pál, Sükösd Ferenc, Gazdáné Olosz Ella, Hervai Zoltán, Bocz Borbála, Kós András munkáit mutatja be. Szabadság (Kolozsvár) 2012. december 13.Kincses Kolozsvár Polgára Kiss AndrásLevéltárosi és történészi munkájának elismeréseként Kincses Kolozsvár Polgára kitüntetésben részesült a kilencvenéves Kiss András, az Erdélyi Múzeum-Egyesület korábbi alelnöke és főtitkára, Kolozsvár történetének kiemelkedő kutatója; az elismeréssel járó oklevelet, valamint a Kolozsi Tibor szobrászművész által készített emlékplakettet tegnap délután adta át neki Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke. Méltatásában Egyed Ákos történész kiemelte: Kiss Andrásnak „sikerült megtalálnia helyét az elődök sorában és kortársai között, közben pedig egyéni habitusát is meg tudta őrizni”. Levéltári munkája a közösségért vállalt szolgálat volt: közbenjárt azért, hogy az érdeklődőket segítse, eligazítsa, történészként pedig múltunk megismerésén, megismertetésén fáradozott, részletezte Egyed Ákos. Kincses Kolozsvár Polgára címet korábban Senkálszky Endre színművész, Jakó Zsigmond történész és Kós András szobrászművész kapott. (F. ZS.) Szabadság (Kolozsvár) 2012. december 31.Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (2.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal– A Facsádról elindult életút végül megérkezett, azt is mondhatnám, révbe jutott Kolozsvárt, mely bizonyosan különbözött a korábban megélt városok szellemiségétől. – Kolozsvár más volt, új, számomra a kitárult reménységek városa volt. Kolozsvárra bukott diákként érkeztem. 1940 a bécsi döntés és a szerelmek éve volt. És azé a felejthetetlen facsádi nyáré, amelyről mintha megéreztük volna, hogy az utolsó, tombolt bennünk az ifjúság, az együttlét öröme. A gimnáziumban hetediktől kettéágaztak az osztályok humán és reál tagozatra. Az előbbiben a latinon és a nyelveken volt a hangsúly, a reál osztályokban a nagyon komoly matematika- és fizikaoktatáson. Mindig ragaszkodtam a barátaimhoz. Ezek jó matematikusok voltak és a reál tagozatra iratkoztak be. Én követtem őket, de nem mértem fel, hogy azon a magas színvonalon tanított matematikához és fizikához nagyon rendszeres, napi felkészülésre volt szükség. Az én érdeklődésem azonban nagyon megoszlott. Változatlanul sokat olvastam, rádiót hallgattam, szórakoztam, így aztán 1940 nyarán pótvizsgára buktam. A nyár viszont nagyon mozgalmas volt. Akkor folytak a Turnu Severin-i tárgyalások, tombolt bennünk a fiatalság, a szerelem, nem tudtam tanulni, nem is ment a vizsga. Matematikatanárom megkérdezte, miért nem megyek Magyarországra.Azt feleltem, hogy készülök menni, mert édesapámat áthelyezték Csíkszenttamásra. A nagyon igényes számtantanár nagyvonalú ember volt, Temesvár polgármesteri tisztét is betöltötte a királyi diktatúra előtt, az ellenőrizhető írásbelimre négyest adott, viszont a szóbelimre hatost, így ötös osztályzattal átengedett. A Karánsebesről jött, provinciális szemléletű fizikatanár 4,50-nel megbuktatott. Édesapám felvette a kapcsolatot a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiummal, ahol tájékoztatták, hogy mint elnyomott, újra vizsgázhatok. Neki viszont az volt a véleménye, hogy mivel látta, hogy nyáron nem tanultam a pótvizsgára, ne vegyem igénybe ezt a kedvezményt. Mivel a szintén áthelyezett sógoromék már berendezkedtek Kolozsváron, beiratkozásra jelentkeztem a Kántor Lajos igazgató vezette Farkas utcai Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumába, ahova Gyöngyössy Dániel, akkor ügyvédjelölt barátom és földim kísért el. Bukott diákot nem szívesen veszek fel, mondta az igazgató, miután átnézte az irataimat. Dani barátom sovinizmust emlegetett. A válasz tömören ez volt: sovinizmus ide, sovinizmus oda, bukott diák az bukott diák. Kántor Lajos igazgató úr mégis felvett. Mi, felsősök hamar rájöttünk, hogy igazgatónk fő törekvése az iskolaépítés. Igyekezett jó, minőségi iskolát létrehozni, ami nem volt könnyű az örökölt tanári karral és a különböző helyekről érkező, több iskolát megjárt diákokkal. Keményen, jól vezette a rábízott gimnáziumot, és már a második évben sikerült a tanárok egy részét kicserélnie. A román oktatási rendszer több szempontból modernebb volt. A Károly-diktatúra idején azonban nehezebb lett a helyzet. A diákok is szembesültek a vasgárda és a király között dúló ádáz harccal. A vasgárda tudatosan Lupescunét, a szeretőt tette minden rossz előidézőjévé. De a diákok tapasztalták azt is, hogy a terrort nem lehet terrorral megfékezni. Két iskolatársunkat is a csíkszeredai gyűjtőtáborban megtizedelés során lemészárolták, minden bírói ítélet nélkül. Különben osztálytársaik jó tanuló, eszes fiúknak ismerték. Szerintük nem az antiszemitizmus vitte őket a vasgárdába, hanem a király és környezete erkölcstelensége, pénzhajhászása. Károly király emberei ugyanolyan törvénytelenül jártak el, mint a gyilkoló vasgárdisták, mert cselekedeteiket nem független bírói határozat alapján hajtották végre. Az iskolában kialakult ugyan a diákok véleménye, de oda nem gyűrűzött be a gyűlölködés. A magyar oktatási rendszerben tetszett, hogy a tanár szabadon dönthette el, milyen végső osztályzatot ad a diáknak. Különbség volt a nyelvoktatás tekintetében is. A magyar oktatási rendszerben első évtől tanították a latint, harmadiktól a németet, ötödiktől az olaszt vagy más világnyelvet. A román nyelvet elsőtől tanították és érettségizni is lehetett románból. A román iskolákban első osztálytól a francia, harmadiktól a latin, ötödiktől pedig választott idegen nyelv volt a kötelező. Amint erről már szó esett, hetediktől választani lehetett a humán és a reál tagozat között. A diákok körében nagyon rossz szemmel néztek két típust: a magolót és a strébert. Kolozsvárt én kitűntem a magammal hozott irodalmi ismereteimmel és olvasottságommal. Rendszeresen vásároltam a magyar sorskérdésekkel foglalkozó folyóiratokat, ezeket a Méhkas Diákszövetkezet könyvesboltjában szereztem be. Móricz Zsigmond folyóiratát, a Kelet Népét, a Zilahy Lajos szerkesztette Híd számait pedig az Ursus kapualjában árusító Béla újságárusnál vásároltam meg. Amikor megtudtam, hogy a harmadik utas Németh László, Kodolányi János, Juhász Géza, Gulyás Pál átvették a debreceni Tiszántúl irányítását, előfizettem erre a napilapra. Ma is emlékszem a postán kézbesített napilap címzésére: „Kiss András 7. osztályos főgimnáziumi tanulónak”. Sajnos, ami nagyon gyakran előfordul, a szellemi tőkével rendelkezők anyagiakban szűkölködnek, így a Tiszántúlt is átadták a szerkesztők egy tőkével rendelkező kiadónak. Később házkutatástól tartva Tóth Kálmán aligazgatón keresztül folyóirataim nagy részét átadtam az Egyetemi Könyvtárnak. Ma már csak a Kelet Népe példányait és azt a szellemi tőkét őrzöm, amit akkori olvasmányaimból szereztem, a magam képére kialakított harmadik utat és a Tanút. – A Gyakorló Gimnázium egykori tanári karából kikre emlékszik vissza? – Balogh László magyartanárom a Pásztortűzben közölt írásokat, rendkívül jól, szuggesztíven, élményszerűen adott elő, mindig szabadon elmondhattuk véleményünket a felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Az a tanártípus volt, aki nem a biflázásra, hanem az irodalom megkedvelésére igyekezett rávezetni diákjait. A fizikatanárom Balogh Antal volt, aki tudott a bukásomról, de akkorra már pótoltam lemaradásomat. (Ami nem is volt nagy teljesítmény a temesvári reálban így-úgy elsajátított ismereteimmel.) Egyszer egy stréber nem volt megelégedve az osztályzatával, neki azt mondta: „Én Kiss Andrást becsülöm, aki hosszútávfutóként halad előre”. Olasztanárom Ulrich Ferenc, aki francia szakos is volt, valóságos nyelvtehetségként tűnt ki. Skrabatovics Ede a fejébe vette, hogy majd ő megtanít latinra. Feltehetően tudta, hogy az előző évben kézről kézre járattam Móricz Zsigmondnak A latin nyelv törlendő című írását. Nyolcadikban majd minden órán feleltetett. Egyikünk sem tudta akkor, hogy mennyire szükségem lesz a latin nyelvre. Módszeresen, jól tanított. Később Sajkásra magyarosította a nevét. Az egyetemen is volt beosztása. 1944 őszén még aláírta a magyar oktatóknak az egyetem továbbműködése melletti állásfoglalását. Katonakabátban hazaindult Szatmár vármegyébe, útközben agyonütötték. Természetesen az említett fiatal tanárok közelebb álltak hozzánk, és bár nem tanított bennünket, nagyon tiszteltük a nálunk valamivel idősebb, halk szavú Mikecs Lászlót, akiről az olvasottabbak tudták, hogy publikációi is vannak. A „felszabadító” szovjet csapatok az ötezer kolozsvári magyar polgári személlyel együtt őt is Oroszországba deportálták, ahonnan nem tért vissza. A fiatalok mellett jó emlékeket hagytak bennem a román szakos Papp Imre, Szopos Sándor festőművész rajztanár és a két Török: Sándor, a matematika- és Zoltán, a természetrajztanár. Az osztályomban közismert volt olvasottságom és irodalmi tájékozottságom. Talán ennek köszönhető, hogy nyolcadikban, az önképző kör alakuló ülésén egyhangúlag engem javasoltak elnöknek. Az ülésen jelen volt Kántor Lajos igazgató is, és meglepett arccal hallgatta a bukott diák jelölését és megválasztását, de nem szólt közbe. Hagyta, hogy Balogh László, aki akkor már jól ismert, levezesse az ülést. Az érettségi vizsgámon Bartók György filozófiaprofesszor, a Középiskolai Tanárképző Intézet elnöke töltötte be az elnöki tisztet. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nehezebb tantárgyak vizsganapja előtt a diákok a patikából Aktedront vásároltak, ami ébren tartotta őket egész éjszaka, és akkor vették át az egész nehéz anyagot. Az osztályzatok szerint 3. lettem az érettségin. Utána összetalálkoztam a folyosón Kántor Lajos igazgatóval, aki így szólt hozzám: „Jó volt fiam, megálltad a helyed”. – András bácsi pályaválasztását nem lehetett könnyen összeegyeztetni a családi hagyományokkal és az irodalmi, valamint a politika iránti érdeklődésével. – Érettségi után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanultam tovább. A pályaválasztásnál az volt a gond, hogy – amint már említettem – mindig ragaszkodtam a barátaimhoz és igyekeztem együtt maradni velük. Jó barátom volt Maros Tibor, az osztályelső, ő hetedikben azt mondta nekem, hogy erdőmérnök akar lenni. Én is arról ábrándoztam, hogy követem őt Sopronba. Azután meggondolta magát, és elhatározta, hogy orvos lesz. (Az életpályája azt bizonyította, hogy döntése nagyon helyes volt.) Mivel jó barátaim zöme szintén az orvosira készült, én is az orvosi mellett döntöttem, gondoltam, hadd körözzem le a bátyámat, aki akkor már orvos volt. De előbb próbát akartam tenni, hogy le tudom-e küzdeni a vértől és sebektől való viszolygásaimat. Facsádi szomszédommal és barátommal, Orthmayr Alajossal, aki akkor a kórbonctanon volt tanársegéd, bevitettem magam a boncterembe, és rájöttem, hogy köszönöm szépen, de soha nem leszek képes orvos lenni. Irtózom a sebektől és a vértől, és ezt nem tudom leküzdeni Akkor mi legyek? Abban az időben létezett egy pályaválasztási tanácsadó, megírtam, hogy közíró akarok lenni. Példaképem Márai Sándor volt, akiről azt is tudtam, hogy egy-egy vasárnapi vezércikkéért ezer pengőt kap. Azt a választ kaptam a tanácsadótól, hogy nincs ilyen képzés, iratkozzam be a jogra vagy a bölcsészkarra, majd menjek el volontőrnek egy laphoz, és ott sajátíthatom el az újságírás gyakorlatát. 1942 nyarán elutaztam édesapámhoz, hogy vele is beszéljem meg pályaválasztásomat. Ő azt javasolta, hogy legyek „lódoktor”, mint Döme nagyapám, utána megkezdhetem közírói pályámat. Elmondtam neki, amit a boncteremben tapasztaltam, tehát nem lenne jobb az állatorvosi, mint a humán orvosi pálya. „Legyél hát közíró” – hagyta jóvá elképzelésemet édesapám. Részt vennék a politikai életben is – tettem hozzá. Ő arra kért, soha ne lépjek pártpolitikusi pályára, mert „az nem nekünk való”. Így hát beiratkoztam a jogra. Következett az egyetemi polgárrá avatás. 10 pengő befizetése után a dékán kezet fogott velem, egyetemi polgárrá fogadott, amit öntudatosan vállaltam. Erről a polgárrá fogadásról a diákság körében számos tréfás történet keringett. Például az, hogy a vidéki gólyát hogyan vették rá a Gábor Áron diákotthonban, vagy a Jóskában a felsőbb évfolyamosok, hogy készítsen elő a markában 10 pengőt, amit a dékán markába kell csúsztatnia a polgárság fejében. A jogi karon a hallgatók két csoportra tagolódtak: voltak a rendes hallgatók és a „mezei seregek”. Ezek főként tisztviselőkből és más, állásban levőkből tevődtek össze, és a fogalmazói státushoz megkívánt doktori címért iratkoztak be az egyetemre. A mezeizők nem hallgatták az előadásokat, ők csak a vizsgákon jelentek meg. Indexeiket az altisztek kezelték, ami nagyon jó jövedelmi forrást biztosított nekik. Egyenként 20–30 index volt a kezük alatt. A vizsgákra a jogi szemináriumon készítették elő őket. A legismertebb Bellér István szemináriuma volt, ahol jegyzeteket lehetett kapni, és felkészítést is vállalt a doktori tézisek megírására. Az egyetemi hallgatók összetételét illetően Kolozsvárt sajátos helyzet alakult ki. Sok volt a dél-erdélyi menekült diák. Ezek tanulmányi eredményeiktől függően különböző kedvezményekben részesültek. De voltak, akik önmagukon azzal segítettek, hogy beálltak statisztálni a Nemzeti Színházhoz. Egy enyedi származású, Elekes nevű évfolyamtársam volt a statisztálás egyik fő szervezője. Én kötelességtudóan hallgattam az ajánlott előadásokat is: állami számviteltant, Felvinczi Takáts Zoltán előadásait a művészettörténetről és a Baráth Tiborét a francia forradalom idejebeli sajtóról. Rendkívül jól adott elő. El kell mondanom, hogy teltházasok voltak Buza László, Bónis György, Csekey István, Ottlik László órái. Nem találkoztam olyan egyetemi tanárral, aki nem szabadon adott volna elő. Mind beszélt idegen nyelveket. Mi is lekádereztük őket, tudtuk, hogy közülük ki a törvényelőkészítő bizottság vagy más szaktestület tagja. Szász István például egy nemzetközi bíróságnak volt a bírája. Buza Lászlót és Csekey Istvánt a legtekintélyesebb köz-, illetve nemzetközi jogászokként tartották számon. – Milyen volt az akkori kolozsvári egyetemi élet? – A dékán a kar igazgatásának teljes jogú ura volt, egy cédulát, egy moziplakátot nem lehetett kitenni, ha nem engedélyezte a dékán. Az egyetemi oktatókkal való viszonyában ő primus inter pares volt, de nem főnök. Minden tanár szabadon rendelkezett kollégiumával. A tanszékvezető fogalma ismeretlen volt. Mind a rektor, mind a dékán mandátuma egy évre szólt. Ezért tüntették fel kiadványaikon az e. i., azaz ez idei megjelölést. Kollokviumok, vizsgák nagy spekulációkkal történtek. Egyes hallgatóknak megvolt a kidolgozott szisztémájuk, hogy mikor jobb a vizsgáztató tanár elé állni: az elsők között, vagy később, ha a tanár már fáradt? Számon tartották, hogy az előttük vizsgázó jelölttől miket kérdezett a tanár. A szeminárium nem úgy zajlott le, mint 45 után. A hallgatónak önálló munkát kellett bemutatnia, azt vitatták meg a részvevők. Horváth Barna, a jogelmélet professzora, aki híres volt igényességéről és szigorúságáról, a mi évfolyamunk előtt a tanszék magántanárával vitatkozott, aki nem volt más, mint az 1956-os helytálló államférfi, Bibó István. A két különböző szemléletű tanár összecsapása élmény volt a kis létszámú hallgatónak. A tanár a vizsgákon a kérdésekre adott válaszok és a szemináriumi teljesítmény alapján osztályozott. A jogtudományi szigorlatok jóval nehezebbek voltak, mint az államtudományiak. Itt a szigorlók zöme mezeiző volt. Emlékszem egy beszélgetésre a nemzetközi jogról, amit dékáni jóváhagyással egy jogszigorló hívott össze. Szerinte a nemzetközi jog helytelen kifejezés, hiszen a jog ismérve: a kikényszeríthetőség, viszont a nemzetközi jogban nincs ilyen lehetőség. Végső fokon csak háborúval lehet elérni a megállapodások, szabályozások betartását, ami nem jogi kategória. A Bellér-féle szemináriumi jegyzetek jók voltak a vizsgákon. Buza és Csekey professzorok esetében, az Osztrák–Magyar Monarchia meghatározásánál figyelmeztették a hallgatót: Buzánál reálszövetségként, Csekeynél viszont egyszerű perszonálunióként kellett minősíteni a két állam közötti jogviszonyt. – Az elkövetkező történelmi események hatással kellett hogy legyenek az ideálisnak tűnő egyetemi életre is. – Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás nagyon fejbevágott. Hiába titulálták jó moszkovita szóhasználattal fasiszta államnak Magyarországot, az egyetemen egyetlen nyilas diák csak a hülye Pufi volt. Viszont a közvéleményben tartotta magát az a hír, hogy március 15-én Magyarország kiugrik a német szövetségből. Mi lesz, hogy lesz? Elterjedt a hír, hogy Dálnoki Veress a Tiszánál ellenáll. A németek viszont már az országban voltak és fenyegetéseik döntöttek. A budapesti Műegyetemen a diákok elkezdtek mozgolódni. Erre elrendelték az egyetemisták munkatáborba vitelét. Az én csoportom Borszék alatt, Székpatakon építette az Árpád-vonalat. Akkor szembesültünk először a katonai fegyelemmel. Szerencsénkre a parancsnok, Darvas százados korekt ember volt, a tisztesek többnyire a hatalomhoz jutott primitív ember módján éreztették hatalmukat. Deszkából készült finn sátrakban laktunk. Közeledett a front, csendes éjszakákon hallani lehetett az ágyúzást. Éles töltényekkel teljesítettük az őrszolgálatot és Darvas százados utasított, hogy ha a közeledő nem áll meg felszólításunkra, ne habozzunk lőni, mert „a partizán nem katona, az orvlövész, és le kell lőni, mint a veszett kutyát”. Már a táborba jövet találkoztunk menekülő ukránokkal. A mellettünk álló szerelvényen egy „ukrán madonna” a gyermekét szoptatta. Vajon mi lett a sorsuk? Aztán megjött a parancs, hogy a katonaköteleseknek be kell vonulniuk, ezért hazaküldtek a táborból. Még a német megszállás előtt Kállay Miklós miniszterelnök meglátogatta az egyetemet, és ott földijétől, Csekey professzortól jövet vékonyka titkára kísérte. S szavaira ma is emlékszem: „Az urak tanuljanak, mert nagy feladat vár magukra. Amíg én leszek Magyarország miniszterelnöke, addig nem viszik önöket a frontra, mert szükség van Magyarországon önökre.” A román átállás után megérkezett az én behívóm is. A nővérem Szatmár vármegyébe továbbította a postással, bár nem szeretek kitérni a dolgok elől. Már középiskolás korunkban kialakítottunk egy szűk baráti kört, ami egyetemi éveinkben kiegészült néhány, velünk egy évben érettségizett hallgatónővel. Fórumnak neveztük el, mert minden nap estefelé a Főtéren találkoztunk, a Szent Mihály-templom keleti végében, ott ültünk a vaskerítésen. Tagjai a lányok közül Faluvégi Baba, a későbbi Kós Andrásné, Lebó Anikó orvostanhallgató, Tamás Magdi (Mészárosné) bölcsész, Lázár Ibolya orvostanhallgató, Mandula Ibolya, Rácz Lili és Buszlai Ibolya közgazdászok. A fiúk közül Maros Tibor, Grósz Frigyes, Égető Béla, Herman Nándor, Joanovics János, Gyöngyössy János orvostanhallgatók voltak. Fórumtag volt még Bacsó István, Kovács László és Szatala Ödön biológus, aki miután szüleivel visszaköltözött Budapestre, akkor is hűséges Fórumtag maradt. Szeptember végén hazafelé mentünk a Deák Ferenc utcán, és szembejött velünk egy rendőr – szerencsére nem csendőr – járőr, igazoltattak. Az orvostanhallgatók felmutatták kórházi beosztásukat igazoló irataikat, én a diákigazolványomat. A fehérbajuszú járőrparancsnok csak ennyit mondott: „A maga helyében nem nagyon sétálnék az utcákon”. A főtéri vendéglőben, a tulajdonos szerint a legjobb bort hozták fel, hogy a bejövő oroszoknak ne jusson belőle. Szorongó érzés tört rám, amikor a Főtéren keresztüldübörgött egy 15-17 éves fiúkból álló tankoszlop. Meggondolkoztatott, hogy miközben a magyar hadvezetőség a felkelőket visszavonta Tordáról, hogy megóvja Kolozsvárt az utcai harcoktól, ezek a gyerekek rezzenéstelen arccal tovább harcoltak, mert azt parancsolták nekik. A Kolozsvár elleni támadás során nem volt az oroszoknak légierejük. Egy berepülés alkalmával találat érte Csokoládé Károly cigányprímás házát, amiről a helyi sajtó is beszámolt. A Zápolya utcában laktunk és egy nap, október 11-én, szerdán látom, hogy a Kövespad utcán egy orosz hajt fel egy lovas szekeret. Egy szomszéd román tanár pincéjében bújtunk el első éjszaka. Másnap reggel kimentünk a ház elé, és a Kövespad felől egy egyszerű asszony jött felénk és figyelmeztetett: az oroszok szedik össze a magyarokat. Akkor legalább kapunk valami írást, mondtam én jóhiszeműen, mert azt gondoltam, munkára visznek a felrobbantott hidakhoz. Édesanyám és a sógorom nem bíztak az oroszokban és úgy döntöttek, hogy bújjunk el a szomszéd akkor már üresen álló házánál a Kövespad felé emelkedő kertje végében, a bodzabokrok mögé. Mire felértünk, már ott lapult a bodzabokorban Vermessy Rezső, a Szövetség Szövetkezeti Központ cégjegyzője, valamint Kolcsár Árpád és Páter kőművesmesterek. Kis idő elteltével a kert alján megjelent egy hosszú Moszingan puskával egy szovjet katona, hogy a kertet ellenőrizze. Láttuk, hogy felénk tart, aztán egyszerre megáll a karalábéágyásnál, leteszi a puskát, előveszi a bicskáját és elkezdi jóízűen falatozni a karalábét. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszament az utcára az őrjárathoz. Másoknak nem volt ilyen szerencséje, mint nekünk. A szemben lakó Miskolczi nevű hóstáti gazdát – a Hosszú élethez nevű kocsma tulajdonosát – a nálam fiatalabb gimnazista fiával együtt elhurcolták, soha nem tértek vissza. Ez volt a sorsa több Zápolya utcai lakosnak is, akik nem bújtak el, köztük apósomnak, Kalmár Eleknek és sógoromnak, Kalmár Andrásnak, akik hosszú esztendőkig sínylődtek a Szovjetunióban. Elhurcolták egykori iskolámból a már említett Mikecs László tanárt, valamint Szabó György klasszika-filológust, aki miután visszatért, megírta az elhurcoltak színvonalas és tárgyilagos krónikáját Kolozsvári deportáltak az Uralban címmel. Közvetlen a szovjet bevonulás napján, mielőtt elhurcolták az ötezer magyar polgári lakost, a szemben lakó Steierman család – a Linda nevű cukorkagyár tulajdonosai – áthívtak bennünket, hogy az ott levő munkaszolgálatossal ünnepeljük meg a „felszabadulásunkat”. Ők felismerték sógoromban, Ferencz Antalban azt a feleki határvadász zászlóst, aki odament alakulatukhoz és biztatta őket, hogy „ne csüggedjenek, már nem tart sokáig”. Ezt meleg szavakkal meg is köszönték: „Felszabadultunk!”. Náci cseberből a vörös cárizmus vedrébe. (Folytatjuk) Művelődés (Kolozsvár) 2013. február 5.Kós Károly szellemi örökségeTibori Szabó Zoltán: A Kós Károly-i örökség kisajátításáról a tények nyelvén című írásában (Szabadság 2013. február 2.) megtisztelt azzal, hogy a 20. század „erdélyi mindeneséről” írt monográfiámra utalt. Ez indított arra, hogy eredeti szándékomtól eltérően, néhány gondolatban mégis kifejtsem a témával kapcsolatos egyéni álláspontomat. Ezzel hatalmas malomkövek között találhatom magam, de ez elkerülhetetlen minden olyan esetben, ahol a napi politika megjelenik. Kós Károly szellemi örökségének hovatartozása kapcsán kirobbant, a hozzászólóktól érthető módon meglehetősen erőteljes érzelmi alapon kifejtett álláspontok között mintha éppen a lényeg kapott volna kevesebb hangsúlyt, Kós Károly szellemi öröksége. Ezt az enciklopédikus nagyságrendű fogalmat kellene előbb tisztázni ahelyett, hogy az egyik, kinek-kinek kedvesebb feléhez – a jobb, vagy a baloldalhoz – próbálja passzítani. Ha a nemzetet a maga teljességében, kerek egészként fogadjuk el, akármelyik oldalunkra tesszük a magunkénak érzett jusst, az egyik felünk csupasz marad. Ha Kós Károly örökségét Erdély fogalmával azonosítjuk, a nagy huzakodásban arra ébredhetünk, hogy újra Cs. Szabó László 1940-ben megfogalmazott, Transzszilvániára vonatkozó szavai érvényesülhetnek: „kétfelé hasadt, mint Báthory András homloka a fejszecsapástól.” Az erdélyi művelődés történetével, az abban fontos szerepet játszó, kiemelkedő személyiségekkel való foglalatosságom közben rá kellett jönnöm arra, mi az igazi tét. Nem az életrajzi adatok bőséges felsorakoztatásának, a korábban ismeretlen források feltárásának igénye az elsődleges szempont. A legfontosabb a hogyan kérdése, vagyis hogyan próbáljuk az utókor számára átörökíteni nagyjainkat. A leírtak megfelelnek-e korábban valamilyen egyéni érdek vagy politikai szempont szerint kialakított sémának, vagy azokat zavaró módja miatt slendrián elutasításban, vagy ami még rosszabb, agyonhallgatásban részesül. S most itt van Kós Károly esete, akinek számtalanszor feldolgozott és kiadott szinte teljes életműve sem elég ahhoz, hogy pontosan tudható legyen, milyen nézetek határozták meg életútját. Kós Károly legendás vehemenciáját kölcsönözve, vágjunk a dolgok közepébe. Mindent meghatározó kiindulópontját – kilenc évtized távlatából – így határozta meg: „én az életet világéletemben nagyon reálisan néztem. És innen a földről néztem, a szülőföldről.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal. Bukarest, Kriterion, 1978. 108. old.) Az erdélyi realitás láttatta meg vele tizenegy évesen a Trencsén (ma Ştefan cel Mare) téren a Memorandum-per miatt tüntetőket, huszonhét évesen a balázsfalvi Szabadságmezőn tartott ASTRA-gyűlést, harmincöt évesen a gyulafehérvári nemzetgyűlést, ötvenhét évesen a kolozsvári magyar bevonulást és hatvanegy évesen a Maniu-gárdisták vérengzését. Úgy tűnik, egy apróságról megfeledkeztek Kós Károlynak az erdélyi sorsba ágyazott politikai szemléletét keresők: az idővel többségivé nőtt románság meghatározóvá vált szerepének felismeréséről. Az 1910-es balázsfalvi gyűlésre utalva helyettük is megfogalmazta Kós Károly: „Láttam, hogy itt valami más van, mint amiről nekünk, diákoknak Budapesten beszélnek. S hogy valami nagy hiba van a politikában... Írtam is erről a Budapesti Hírlapban. Megjelent, de Rákosi Jenő megjegyezte, hogy hát ez semmi… nem jelentős dolog… Én azért mégiscsak azzal maradtam, hogy itt Transsylvániában valami nem úgy van, ahogy eddig tudtuk. Hogy van itt Transsylvániában valami, amit tudomásul kell venni, s amihez mindnyájunknak alkalmazkodnunk kell.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” i. m. 74. old.) Szülőföld-képét szászföldi gyermekkori élményei, székelyföldi építészeti tanulmányútjai és kalotaszegi kirándulásai, majd ottani letelepedése, építészettörténeti tanulmányai mellett az erdélyi emlékírók évszázados tanulságokat hordozó írásai teljesítették ki. „A három rendi nemzet mellett én megláttam a románságot is. Nekünk jóban kell lennünk. Egészen fiatalon jutottam erre a konklúzióra.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” i. m. 76. old.) Nem ingatag izmusokra építette egyre jobban kiterebélyesedő életműve fundamentumát, az oly sokat emlegetett transzszilvanista világképét, hanem szülőföldjéhez való örök hűsége jegyében az Erdélyt meglakó népek együttműködésének vágyára. Példaképe a visszavárt „nagy fejedelem”, Bethlen Gábor volt, akinek két nagyhatalom, török és osztrák között egyensúlyozva kellett biztosítania az Erdélyi Fejedelemség önállóságát. Ezek voltak a politikus Kós Károlyt meghatározó alapok. Mindent megtett azért, hogy az erdélyi magyarság 20. századi metamorfózisai után eszméletre térjen és megtalálja önmaga helyét, szerepét a fanarióta politikai körforgásban. 1921-ben a Kiáltó Szó címen megjelent írásában így összegezte a követendő utat, az önazonosság-tudat feladása nélküli beilleszkedés lehetőségét: „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.” („Kőből, fából házat… igékből várat” In memoriam Kós Károly 1883–1983. Bp., Magvető, 1983. 97. old.) Tusakodásokkal terhes otthonépítő munkája közben elérkezett az erdélyi történelem újabb fordulata, a második bécsi döntés. Tibori Szabó Zoltán idézte Kós Károly Ezerkilencszáznegyvennégy című írásának egyik mondatát: „…Túlvoltunk már a Horthy-rezsim kurta egyhetűs farsangján és hosszú, négyesztendős, kálváriás böjtjén.” A citált részhez tartozik a Kós-gondolat befejezése: „De nem voltunk túl az évtizedek óta szított s a négyéves, kényszerű háború nyomorúsága, valamint a belső, politikai tusakodások mérgével is táplált vak gyűlöletek meg-megújuló kitörésein, az ököl, bunkósbot és fejsze esztelen és felelőtlen dühöngésein.” Az így kiteljesített, a szárazajtai fejvételre utaló gondolatsort 1948-ban fogalmazta meg. Egészen másképpen kezdődött az emlegetett négyéves időszak, ahogyan Kós az Ezerkilencszáznegyven című írásában éreztette is: „A városházán öreg városi zászlók lobognak-lengenek, s a piaci templom tornyáról mélyen kígyózik le a magyar trikolór. […] Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. […] És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük és a szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből.” (Erdélyi Helikon, 1940. 9–10. sz. 612–613. old.) Idővel egyre csalódottabban vette tudomásul a helyi viszonyokat nem ismerő, kívülről odahelyezett, ejtőernyősöknek titulált közigazgatási vezetők kinevezését, az életükből mindezért 22 évet adó erdélyiek háttérbe szorítását. Az említett Ezerkilencszáznegyven címet viselő írásában mutatta be a helyzetet, a Sors által hajszolt szimbolikus szekeret, melynek gyeplőjénél az utat nem ismerő kocsis ül. Aki tudná mutatni az utat, azt durván félrelökik. „Mire vártok itt, erdélyi emberek? A szekeret várjuk, a magyar szekeret, aki minket idehozott és innen tovább viszen. Ne várjátok azt – felelte a Sors – mert azt régen útjára indítottam és most messze jár bizonyára.” Mint korábban, ismét szembeszállt az erdélyi önállóságot veszélyeztető és a toleranciát nélkülöző politikával, mellyel a „másik haza” érdekei nem estek egybe. A területileg ki(vissza)egészült és egészen balra fordult Romániában Tibori Szabó Zoltán véleménye szerint Kós Károlyból a kommunisták jelentős súlyú szövetségese lett. Lássuk életének utolsó tevőleges cselekvési időszakának általam összegzett bemutatását. Miért vállalhatta Balogh Edgár felkérésére a politikai életbe való bekapcsolódást? A választ, vagy annak egy fontos elemét megtalálhatjuk a szociáldemokrata Lakatos Istvánnak (Kolozsvár, 1945. szeptember 16.) írt levelében: „nem szégyenlek támogatást kérni mindenkitől dolgozó magyar népünk érdekében, s melyet ma szolgálnia kell minden erdélyi magyarnak úgy, ahogy lehet és ameddig bírjuk, nehogy elveszítsük csatánkat az élet és a munka frontján, aminek elkerülhetetlen következménye volna, hogy Erdélyről és mindenről, amit itt eleink, Erdély földjében porladó őseink teremtettek, építettek, gyűjtöttek és jóban-rosszban megőriztek, le kell mondanunk, örökre talán.” (Kós Károly levelezése. Bp., Mundus, 2003. 385. old.) A korszak stílusának ismeretében írásaiban sem kelthet meglepetést vagy csodálkozást egy-egy demokratikus, baloldalinak minősíthető szófordulat. A Világosság napilapban megjelent cikkeiben önmagát adta, a falu problémáival, a város építészetével foglalkozott. A „demokrácia” fejlődésével témában és megfogalmazásban egyaránt igyekezett lépést tartani, de érződött nemcsak a sorok között, a sorokban is, hogy ez nem az ő világa. Egyes cikkei nagyon hasonlítottak gróf Bánffy Miklós hasonló időszakban, az Utunkban, a Beszéljünk semmit rovatban közreadott írásainak címében jelzett mondanivalójára. Voltak, akik akkortájt kommunistának tartották, még el is kerülték. (Ezt a mondatot idézte Tibori Szabó Zoltán a szövegkörnyezetből.) Voltak – folytattam a gondolatmenetet – akik politikai huncutságot sejtettek a háttérben, ahogyan erről Molter Károlynak írt levelében (Kolozsvár, 1948. december 12.) olvashatunk: „a múltkoriban egy régi barátomon, aki bizalmasan s nagy szívesen azt mondta nekem: Valld be őszintén, öregem, hogy a cikkeidet diktálják és te csak aláírod azokat.” (Kós Károly levelezése i. m. 407. old.) Kós Károlyt a magas szintű társadalmi megbízatások meglepték, de jóleső érzéssel töltötték el. „Ráadásul én nem voltam kommunista, egyáltalán nem voltam semmilyen pártnak a tagja. Jólesett tehát a bizalom.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” 114. old.) Ha ennyire ellenkezett meggyőződésével, világlátásával, akkor miért vállalhatta – vetődhet fel a kérdés. Egyre jobban gyökeret ver az a nézet, hogy egyik fia érdekében tett eleget olyan felkéréseknek, mint a Magyar Népi Szövetség védnöksége alatti újságírás, országgyűlési képviselőség. Kós András azokban az években magyar katonaként hadifogoly volt a Szovjetunióban, s hihetőleg megígérték édesapjának, hogy közbenjárnak hazaengedése ügyében. Az MNSZ színeiben való képviselőségét Tóbiás Áron is firtatta, akinek ennyit válaszolt: „Kurkó Gyárfás kényszerített rá.” (Tóbiás Áron: Erdély öröksége. Kolozsvári látogatás a 88 esztendős Kós Károlynál. Olvasó Nép, 1988. 158. old.) Az új rendszer alaptermészetét kiismerve, keserű élettapasztalata és a történéseket, az összefüggéseket rendszerező logikus gondolkodásmódja Lakatos Istvánnak írt, már idézett (Kolozsvár, 1945. szeptember 16.) levelében – „a magamnak, magunknak nem hazudhattam” életszemléletével – az illúziókeresés, a hamis áltatás elutasítására szólított fel: „sajnos, ma amikor a kivívott szabadságunkkal dicsekszünk a múltak elnyomásával szemben, a jogos kritikának megnyilvánulása tilosabb és veszedelmesebb, mint valaha. Aki kritizálni merészel, az fasiszta-gyanús, akit félre kell állítani, vagy éppen a bíróság elé kell utalni.” Keserűsége tükröződött régi barátjának, Fogolyán Kristófnak írt (Kolozsvár, 1952. október 10.) vallomásosan őszinte levelében: „Aztán számoltam, próbáltam elkészíteni a mérleget. Az egyik oldalra odaírtam a munkát, amit akkor, nehány évtizeden keresztül hittel, bizakodással, szeretettel cselekedtünk, s adtunk, csak adtunk. Miért? Kinek? Mi azt hittük: népünknek, az ő testének és lelkének, a mi véreinknek, a mi gyermekeinknek, a magyar jövendőnek adjuk. Tehát adtuk bőségesen, bőkezűen, számolás nélkül, ahogy a szeretet és a hűség adhatja. Mindent adtunk, ami tőlünk kitelhetett: munkát, tervet, gondolatot, időt, ideget, egészséget, s anyagit… Sokat kellett adnunk, mert kevesen voltunk, akik vállaltuk ezt a munkát és harcot és építést... És akik hittük, hogy helyesen okosan és előrelátóan csináljuk, amit csináltunk és ez a hitünk volt a mi bőséges jutalmunk. Ezt írtam a számadás egyik oldalára. S a másik oldalán azt akartam felírni, hogy mi lett az eredménye annak a kiadásnak, befektetésnek? S lehet, hogy az én öreg szemeim nem látnak már jól, lehet, hogy az én régi agyam már nem tudja megítélni, de bizony mondom, megdöbbentem, mert alig-alig látok valamit is, amit a mai elgondolás értéknek vállalt abból, amit mi akkor értéknek, eredménynek ítéltünk, tudtunk és cselekedtünk…” (Kós Károly levelezése 453. old.) Másként nem is gondolkodhatott az Erdélyi Református Egyházkerület 1934-től 1965-ig, 82 éves koráig szolgáló főgondnoka. A korszak földi purgatóriumát 1956 ősze hozta el, melyről így vallott Vincze Géza református lelkésznek írt levelében: (Kolozsvár, 1958. június 21.) „A sors rendelése volt, hogy éppen a forradalmat [!] érhettem meg ott: elég tarka életemnek legnagyobb, legmegrázóbb élményét.” (Kós Károly levelezése i. m. 517. old.) A mindent szülőföldjéért cselekvő, a hűség fundamentumáról építkező erdélyi mindenes az időben megjelenő és eltűnő, de kitörülhetetlen jelet hagyó nemzeti kiválóságaink egyik szimbólumává nemesült. Ebben az értelemben igaza lehet Tibori Szabó Zoltán írása zárógondolatának: „Kós Károly ugyanis valamennyiünké.” Igen, magyar közkincs, neki nincs külön jobb és baloldala, de meddő önigazolások helyett „a kisebbségi élet ajándékaként” próbáljunk hozzá méltóan valamit kezdeni és sáfárkodni szellemi örökségével. SAS PÉTER A szerző művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa Szabadság (Kolozsvár), 2013. február 12.Kós Károly szellemi örökségének újabb élesztéseKántor Lajos: Kós Károly figyelmeztetései című írásában (Szabadság, 2013. február 9.) már második elismert írástudóként – s bizonyára nem utolsó hivatkozóként – megtisztelt azzal, hogy a 20. század „erdélyi mindeneséről” megírt monográfiámra utalt. Rendkívüli örömömre szolgált hozzászólása, mert a Kós-vitát egy politikai fogantatású, nem általam kezdeményezett polémia váltotta ki, de írásában legalább irodalmi jellegű érvek és források is elhangzottak. Mint a Korunk volt főszerkesztője, értő kézzel nyúlt az ügyben korábban megfogalmazott álláspontjához és az azt alátámasztó saját forrásához. Kós Károlynak Erdéllyel és a pesti közvéleménnyel kapcsolatos, 1912-ben megfogalmazott véleményét mára értendően, kissé talányos formában erősítette fel: „hát bizony, bizony…” Ezzel éppen az általa vizionált „kultúrharc” részévé téve. A rosszalló hümmögések ellenére megkockáztatom a válasz-hozzászólást, annak reményében, hogy ez nem minősül a belügynek – ez alatt nem a politikai fogalmat értem – tekintett témába való külső beavatkozásnak, s emiatt nem adok alapot újabb, ki tudja meddig fajulható, a láttatás-mód különbsége miatti belső kultúrdiplomáciai jegyzékváltáshoz. Kántor Lajos hozzászólásának Kós Károly világrendjének, meggyőződésének, szellemiségének kiindulópontjait és azok lényegét kereső megállapításait tekintve, magam is hasonló gondolatokat fogalmaztam meg. Ezek közül kiemelem, felerősítem élete legmeghatározóbb elemét, Erdélyhez való kötődésének kiinduló és nyugvópontját, az eléggé ki nem hangsúlyozható hűsége jelenlétét. Alátámasztva számomra egyik legszebb, nem saját idézetemmel: „Körömszakadtig hűségesek kell legyünk szegény Erdélyünkhöz, nemhogy megtagadjuk – gyáva és önző könnyebbségért, kényelemért és – konjunktúráért, ami önmagunknak való ostoba hazugság.” (Kós Károly levele Babits Mihálynak. Sztána, 1938. szeptember 1.) Ennek az önvizsgálatra késztető, vagy egyenesen kényszerítő mondatnak a hatására adtam egyik munkámnak a Kós Károly, a hűség embere (életművázlat) címet (Bp., Lucidus Kiadó, 2008. Kisebbségkutatás könyvek sorozat). Ki kell térnem az életművel kapcsolatban már eddig többször alkalmazott egyik nem szabatos kifejezés használatára, amely visszaköszönt Kántor Lajos írásában: „hazatért”. Teljes szövegkörnyezetében: „Például az Erdélybe hasonlóképpen hazatért (kiemelés tőlem S. P.) Bánffy Miklóshoz fűződő kapcsolatával”. A kiemelt mondatrész megfogalmazása a mostani Bánffy-reneszánszban érthető, de nem találó. Kós András bácsi mindig erősen felindult, hogyha efféle kifejezést olvasott vagy hallott, majd édesapja sorsához igazítva, átfogalmazva, így használt: ő otthon maradt – ahogy 1919-ben, úgy 1944-ben is – teszem hozzá. Ilyen egyszerűen, magától értetődően, mint általában a nagy dolgok esetében. Hozzászólása közben Kántor Lajos a témától eltérve, személyeskedve közli, hogy ő nem szeret „hozott anyagból” dolgozni, majd a Budapesti Hírlapban megjelent Kós Károly balázsfalvi levelére utalóan megjegyzi: „Sas Péter bizonyára a Benkő Samu kiadta Kós-beszélgetésekből tud az eseményről.” Születésemet illetően – ahogy ma divatosan mondják – „rosszkor voltam rossz helyen”, ezért nem lehettem 1911-ben Balázsfalván, s a nagy esemény egyik átélője sem oszthatta meg velem élményeit. Emiatt én forrásnak tekintem levélforma nevű írása mellett azt is, amit szerzője Benkő Samunak elmesélt. Annak dacára, hogy Kántor Lajos „rosszul (nagyon hiányosan) emlékezőket” emlegetett. A velem kapcsolatos – honnan tudhatna önmagától Kóssal (nota bene Erdéllyel) kapcsolatos dolgokról – típusú felvetése nagyon hasonló ahhoz, amikor a pestiek az erdélyiek magyar nyelvtudását csodálják. Szívesen elárulom mindenkinek, gyermekkoromban Kós Károly nevét a középiskolában sem hallottam, az őt személyesen ismerők erőfeszítései ellenére, ahogy régebben, ma sem része a magyarországi irodalmi kánonnak. Nagymamám, a háromszéki eredetű pákei Dávid Erzsébet gimnazista koromban adta oda olvasmányul a Varjunemzetséget. A nem egyszeri élménynek az lett a következménye, hogy a – Romániában betiltott – Kós-centenárium alkalmából az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi magyar kiadói részlegének egykori szerkesztője, Keresztesi Éva javaslatára kiadhattam a Kányádi Sándor egyik halhatatlan verssorát kölcsönző „Kőből fából házat… igékből várat” című válogatáskötetet (Bp., Magvető, 1983), többek között a megjelenése után hosszú évtizedekig nem publikált Kiáltó szó röplap Kós-fogalmazta szövegrészével. Már három évtizede megpróbáltam minden írását elolvasni – így a pesti lapban megjelent ominózus balázsfalvi levelet is – a témának idővel egy erdélyi kiadvány lett a végeredménye: A politikus Kós Károly (Bánffyhunyad, Pro Kalotaszeg, 2002). Kós Károlynak Erdélyben betöltött helyét, szerepét, jelentőségét – Kántor Lajos szerint – „nem most kellene kideríteni”. Ha kiderítették volna önmaguknak, most vita sem lenne. Amennyiben monográfiám láttatás-módja nem felel meg, személyeskedő kritizálás helyett másikat kellett volna írni a „demokrácia” utóbbi közel negyed évszázada alatt. Egyik barátom magyarázata szerint – lelkiismeret-furdalásuk van –, de ezért ne velem próbálják minduntalan eljátszatni Aesopus A farkas és a bárány című meséjéből az utóbbi szerepét. Erről most ennyit. A napi politika aktualitásaira való célzások helyett a magyar nemzet egészének Erdélyben élő tagjai számára kellene a publicista Kós Károly mondataiban a jövővel összefüggő utalásokra rámutatni. A különböző időszakokból származó idézetek között nem lenne ellentmondás, izzadtságszagú magyarázatkísérlet. Írásainak kiváltó okát meghatározta azok időpontja, a korabeli körülmények, melyeket nem lehet a mából, utólag megítélni. Lássuk néhány, egymást követő évtizedben leírt jellegzetes, emblematikus megfogalmazását. „Régi kötelékek szakadtak el a közelmúltan: országok és országok között, népek és népek között, – de magyar és magyar között is. Régi kötelékek pattantak el nemzeti gondolat és nemzetfenntartó nép között, és a mai napig ezek az elszakadt kötelékek újra össze nem kötődtek még.” (Tanulságok, 1921) „Intellektusok, képzőművészek és írók, a frissek, a fiatalok, azok, akik előre néztek és láttak és akartak, és akik nem csupán enni és kérőzni születtek, de akik építők voltak, akiket örök keresőknek, mindig előretörőknek, mindig utat mutatóknak rendelt az ő kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen sorsuk. Ezek mindnyájan keresték akkor azt, amit Ady Endre: azt a gondolatot, azt a pszichét, mely új életre ébreszti az ájulásra kárhozott magyar életet. És sokan ezek közül – tudom, hogy sokan, Erdélyben keresték akkor ezt a megváltó gondolatot.” (Erdélyi gondolat, 1930) „Nem értem, miért kellene lemondania Erdély akármelyik népének nemzeti vágyairól, nemzete sorsának vállalásáról? Vagy talán lemondott-e egyetlen magyar is a magyarságáról, a magyar nemzettel való közösségi sorsvállalásról azért, mert erdélyinek mondta és vallotta magát és vállalta erdélyi sorsát is? S vajon Erdély fejedelmei nem tudatosan a közös magyar életet és jövendőt szolgálták-e akkor, amikor Erdélyország Magyarországtól külön, független állam volt?” (Válasz a Termés körkérdésére, 1943) „Erdély letagadhatatlanul bizonyítéka a sors által ideparancsolt magyarság elhivatottságának. Bizonyítéka, mert európai civilizációt építeni és fejleszteni tudó nemzettársadalmat szervezett, és sajátosan magyar szellemű és jellegű európai keresztény kultúrát tudott teremteni a semmiből itt, tusakodó népek és kultúrák örök hadútjának kereszteződő pontján.” (Számadás, 1946) „Az én szerény és talán naiv, de őszinte véleményem szerint: az írónak nemcsak néznie kell, de látnia is, szélesebben, részletesebben és mélyebben, mint másnak, nemcsak tapasztalnia kell, de éreznie is, erősebben, intenzívebben, mint másoknak, nemcsak keresnie kell, de találnia is, többet, értékesebbet, mint másoknak. És azt, amit látott, tapasztalt és talált, fel kell tudnia dolgozni és végül formába is önteni: történetté, dallá, színjátékká, a mesemondás, dalolás, drámaírás mesterségének alapos tudásával és egyetlen eszközével egyetlen anyagában: népe, nemzete nyelvével. Egyet kell még tudnia csak: ne hazudjon soha, és csak azt írja meg, amit ő maga is igaznak tud és hisz. Mert az írónak igaz embernek kell lennie.” (Válasz az Utunk körkérdésére, 1955) „Szelíden süt a haldokló ősz napja, és a szőlőhegyek apró házacskái élesen villannak ki a kopasz gyümölcsfák közül. A templomdombra hatökrös szekér vontatja Fadrusz János Tuhutum-emlékoszlopának darabjait. A magyar legenda emléke most felmenekül a templom mellé, a fenyők alá, ahol ő is közelebb lesz a temetőhöz. És felpillantok búcsúzóul az öreg iskola homlokzatára, és olvasom az új felírást: „Református Wesselényi Kollégium – nyilvánossági jog nélkül…” (Ady Endre szülőföldjén, 1968) A hozzászólásokat kiváltó, Kós Károly 1944 utáni szó- és írásbeli közszereplése előjelének milyensége eldöntésére a közvélekedést befolyásolni próbáló magyarázatok helyett legalkalmasabbnak saját szövegei szolgálnának. Annál is inkább, mert az eddigi vita lényegét tekintve nem a címében foglaltakról szólt. Én kifejezetten csak a többszörös személyes megszólíttatás okán és jogán ragadtam tollat. A valóban irodalmi jellegű, érdemi vita érdekében születésének 130. évfordulójára felajánlom kiadásra Kós Károly publicisztikai írásainak teljességre törekvő gyűjteményét. Az 1905 és 1974 között megjelent írások megjelentetése után teljes, összefüggő kép válna kialakíthatóvá a különböző évtizedekben és rendszerekben megjelent írások nézőpontjáról. Kiadó és támogató kerestetik… Ha egyszer megjelenhetne publicisztikai írásainak gyűjteményes kötete, akkor annak összegző zárógondolatául 1973-ban elmondott beszédéből idéznék. Azoknak a tőle megszokott, érdek nélküli őszinte vallomások kései példájából, amelyben 90. születésnapjára a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsától adományozott kitüntetését megköszönte: „A történelem tanúsága szerint az igaz embernek, de mindenekelőtt az igaz művésznek – írónak, építő-, képző- és zeneművésznek – mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja, és élete munkájával szülőhazáját, és annak népét megbecsült hagyományai szellemében, hűségesen szolgálja. Ezt vállaltam és cselekedtem, nem mást és nem többet.” Ezzel az önmaga által megfogalmazott, önmagára alkalmazott megállapítással talán még a Kós Károly életművének hovatartozását kereső vita is kielégítő állásponttal végződhetne, melyet mindenki, magát a magyar nemzet tagjának valló jobb- és baloldali egyaránt elfogadhatna, a maga életében lehetőségei függvényében alkalmazva. Kós Károly fényképfelvétellé merevült mutatóujja is mindenkit erre int. SAS PÉTER A szerző művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa. Szabadság (Kolozsvár), 2013. február 20.Az Erdélyi Művészeti Központ bemutatkozó kiállításaA 2012 szeptemberében Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Vargha Mihály szobrászművésznek az elnökletével megalakult Erdélyi Művészeti Központ (EmüK) gyűjteményéből – festmények, grafikák, szobrok, textilmunkák – nyílik kiállítás február 22-én, pénteken délután 5 órakor Kolozsváron, a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16.). A 140 éves Székely Nemzeti Múzeum keretében működő Gyárfás Jenő Képtár törzsanyagából és az EmüK létrejötte óta adományként kapott műalkotásokból rendezett nagyszabású, Jakobovits Miklós emlékének szentelt, bemutatkozó tárlat betekintést nyújt a nagyon fiatal művészeti létesítmény rendkívül értékes gyűjteményébe. Az 1945 utáni Erdély jelentős képzőművészeti alkotásait felvonultató kiállításon a közönség többek között Nagy Albert, Nagy Imre, Szolnay Sándor, Mattis Teutsch János, Mohy Sándor, Kós András, Miklóssy Gábor, Andrásy Zoltán, Balázs Péter, Varga Nándor Lajos, Tóth László, Baász Imre, Gy. Szabó Béla, Plugor Sándor, Vetro Artúr, Lövith Egon, Gergely István, Benczédi Sándor, Román Viktor, Pallos Sch. Jutta, Cseh Gusztáv munkáit tekintheti meg. A központ tulajdonát képező anyag a tárlat idejére a gyűjtőktől kapott, jellegzetesen kolozsvári, Fülöp Antal Andor, Kovács Zoltán, Incze János Dés, Györkös Mányi Albert szignálta munkákkal is kiegészül. A nagy érdeklődéssel várt kiállítást – kurátora Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész – Kántor Lajos műkritikus nyitja meg. A rendezvény házigazdája Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke. N. J. Szabadság (Kolozsvár), 2013. március 11.KLMT-közgyűlés – a műemlékvédelmi díjtól Désy Károly pasztellkiállításáigNévadója halálának 50. évfordulójára alapítja meg a Kelemen Lajos műemlékvédelmi díjat a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) – jelentette be a szombat délelőtti közgyűlésen Gaal György elnök, kifejtve: a díjjal olyan személyeket tüntetnek ki, akik a műemlékek helyreállításában, gondozásában, védelmében vagy népszerűsítésében, művészettörténeti értékelésében kimagasló eredményeket értek el. Azok is esélyesek továbbá, akik jelentős támogatással járultak hozzá a műemlékek megóvásához, restaurálásához, illetve hivatali úton elősegítették az ilyen jellegű tevékenységeket. Megtudtuk: a kitüntetettek a Kelemen Lajos portréját ábrázoló plakettet vehetik át, valamint egy diplomát, amelyben megjelölik, hogy szakmai vagy tiszteleti alapon kapta az illető a díjat. A KLMT választmánya által odaítélt elismerést minden évben a műemlékvédelmi világnapon, április 18-án adják át, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusával együttműködve. Egy évben legtöbb két díjat osztanak ki, kivételt képez az idei, első alkalom, amikor több elismerést is átadhatnak. A Kelemen Lajos műemlékvédelmi díj megalapításával megszűnik a társaság eddigi kitüntetéseinek (Debreczeni László, Kós Károly, Veress Ferenc) odaítélése. A közgyűlés résztvevői egyhangúlag fogadták el az újonnan létrehozott díj szabályzatát, akárcsak a pénzügyi jelentést, amelyet Maksay Ádám ügyvezető alelnök ismertetett. Az elkövetkező időszakra vonatkozóan úgy fogalmazott: az erdélyi műemlékvédelem hatékonyabb működése érdekében szükségét érzi egy egységes prioritásjegyzék kidolgozásának, emellett mihamarabb létre kellene hozni egy erdélyi műemlék-gondnokságot, az egyházak és a szakmai szervezetek bevonásával. Maksay szerint elengedhetetlen továbbá az örökségvédelmi stratégia kidolgozása, valamint egy átfogó dokumentációs központ kialakítása. Pasztellek az egyházközség tanácstermében A közgyűlés második részében Takács Gábor, a KLMT irodavezetője nyitotta meg a szovátai születésű Désy Károly akvarellkiállítását. Méltatásában hangsúlyozta: a művész eredetileg festőnek készült, már a marosvásárhelyi képzőművészeti középiskolában kitűnt kiváló rajztudásával és színérzékelésével, az érettségi előtt mégis a szobrászatot választotta. – Saját bevallása szerint döntésében nagymértékben befolyásolta Michelangelo egyik rövid szonettje, amely valahogy ekképpen hangzik: „Itt minden semmi, a művészet örök, a többi por, s a képet túléli a szobor”. 1969-ben felvételizett a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakára, ahol Vetro Artur, Kós András és Mircea Spătaru is tanára volt – mondta Takács Gábor, hozzáfűzve: a főiskola elvégzése után eleinte tanárként dolgozott, majd különböző műhelyekben fejtette ki tevékenységét, az ötvösség és az iparművészet területén. A szobrászattal párhuzamosan kitartóan fest: olaj, tempera, gouache képek kerülnek ki műterméből. – Elsősorban az akvarellt műveli, ami leginkább megfelel érzékeny lelkivilágának. Ez azonban nem könnyű műfaj, a világos színek és a lágyan egymásba simuló tónusok művészete. Désy Károly valójában két különböző technikát alkalmaz, a vizes és a száraz technikát. A vizes technikával éri el a finom, leheletszerű színfoltokat, az erős formákat, a rajzosabb képsíkokat viszont mindig száraz technikával készíti – avatott be a részletekbe a méltató. Az alkotások szakszerű elemzése után, zárásként megjegyezte: a tárlat hangulata egészében véve lírai, híven tükrözik az alkotó személyiségét. A Désy Károly 29 akvarelljéből szervezett kiállítás két hétig látogatható a Belvárosi Unitárius Egyházközség tanácstermében (Brassai u. 6. szám). Szabadság (Kolozsvár), 2013. április 10.Tíz év a Kolozsvár TársaságbanEgy évtizedénél is több, hogy megkeresett a fiatal fizikus Tibád Zoltán, és elbeszélgettünk: valamit tenni kellene Kolozsvárért, városunk magyarságáért, a lepusztulás ellen. És kevéssel ezután többször összegyűltünk, írók, történészek, egyetemi emberek, újságírók, lelkészek a Korunk Nagy-Szamos utcai szerkesztőségében, gyakorlatilag elkezdődött a Kolozsvár Társaság alapozása, hogy 2003 márciusában a nyilvánosság elé léphessünk programunkkal. A kilencvenes évek, a funari idők szomorú tapasztalatai után voltunk, amikor egy magyar nyelvű utcai tábla (szerkesztőségi eligazító) miatt is büntetés járt, volt tehát miről beszélnünk, miért küzdenünk saját múltunk és jelenünk védelmében. Ha az akkori hangulathoz mérjük, az eltelt tíz év akár sikertörténetnek mondható, és ebben a Kolozsvár Társaság a maga szerény lehetőségei szerint ugyancsak részt vállalt. Immár jó ideje minden október 23-án kimehetünk a sétatéri 1956-os emlékműhöz ünnepelni, októberi kulturális napokon – újabban a Kolozsvári Magyar Napok programjába is illeszkedve – emlékezni a város jelentős személyiségeire, tegnapi és mai kulturális, irodalmi-művészeti és tudományos teljesítményeket népszerűsítve. És ez a tevékenység már a mindennapok természetes részévé vált, miközben az ünnepek új formái is alakulnak. Ilyennek mondható néhány kiváló kolozsvári művészünk, tudósunk nyilvános elismerése, 90. születésnapja betöltése alkalmából (Senkálszky Endre, Jakó Zsigmond, Kós András után legutóbb a levéltáros Kiss Andrást köszönthettük a Társaság főtéri székhelyén). Képzőművészeti, illetve fotótárlataink a Főtér 22. szám második emeletén új lehetőségeket nyitottak meg, egyrészt a könyvkiadás területén (a László Miklós kezdeményezte kolozsvári barokk album határozottan siker lett), de a külföld felé is nyithattunk: a meghívás Stuttgartba a Kolozsvárt bemutató fényképkiállítással talán eddigi legvisszhangosabb rendezvényünk lett. És elsősorban a képzőművészet befogadásának köszönhető a fiatalok, a legfiatalabbak felé történt – még korántsem kielégítő, megnyugtató – nyitás. A gyermekrajzok készítői többször is vendégeink lehettek, és ifjú szavalók mellett diákkórusnak tapsolhatott a Kolozsvár Társaság közönsége. Kolozsvárnak nyilvánvalóan az ifjúság jelenléte biztosítja a jövőt. Ezért örvendhetünk, hogy két év múlva Európa ifjúsági fővárosa lehetünk – ennek a nagy programnak az előkészítésébe szeretne bekapcsolódni a Kolozsvár Társaság is. Ennél fontosabbat aligha lehet célul kitűzni megalakulásunk tizedik évfordulóján. KÁNTOR LAJOS Szabadság (Kolozsvár). 2013. október 31.Kötelékek – kézfogásokOktóberi napjaim, napjaink Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket. Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor. 2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat. Futball-beszéd (és hallgatás) Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza. Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel… (Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.) Iskola, egyetemi beszéd A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket. A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról. Szobrok beszéde Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is. És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete. Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.” A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról. Brassó, Székelyudvarhely A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából. Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”. Irodalmi beszéd, színházi beszéd Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem. Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.) Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.) Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is. Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal. Kántor Lajos Szabadság (Kolozsvár) 2013. november 18.A nagyfejedelem örökségeBethlen Gábor (1580. november 15. – 1629. november 15.) erdélyi fejedelem tiszteletére tartottak koszorúzással egybekötött konferenciát Nagyváradon, pénteken. A történelmi krónikákban Erdély nagyfejedelmének nevezett Bethlenre, fejedelemmé választásának, illetve születése évfordulójának alkalmából emlékeztek meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésben. A megemlékezés a Schlauch-kertben (ma Petőfi park) található Bethlen-szobornál kezdődött. Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke köszöntötte a megjelenteket, s röviden ismertette a váradi Bethlen szobor 2003-ban történt felállításának kálváriáját. A szobrot, Kós András szobrászművész alkotását, ugyanis hatvankét évig nem lehetett felállítani, végül kellő kitartással, szent makacssággal, a román hatalom packázásainak kicselezésével sikerült az egykori nagy uralkodónak méltó emléket állítani Váradon, abban a városban, ahol várkapitány is volt, és amelyet különösen szeretett. Tőkés László, EP-képviselő mondott beszédet a koszorúzás előtt. „Istennek különleges kegyelme, hogy az 1941-ben készített alkotás avatóján személyesen az akkor 89 éves Kós András is részt vehetett” – jelentette ki Tőkés, aki felidézte azt is, hogy a szoborállítás milyen hercehurcával járt, mivel a szobor talapzatán levő, kizárólag magyarul feltüntetett igeszakasz és jelmondat („Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”) kiváltotta a román hatóságok ellenszenvét. A beszéd után a jelenlevő politikusok, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium diákjai és váradi polgárok helyezték el. Az ünnepség a református püspöki palota Bartók-termében folytatódott, ahol előadások hangzottak el Bethlen Gábor uralkodásának jelentőségéről és arról a nemzeti örökségről, amely intő példa a mai magyar társadalom vezetőinek is. A konferencián elhangzott Hitünk hőse: Bethlen Gábor címmel Tőkés László európai parlamenti képviselő előadása, Bethlen Gábor, a református fejedelem címmel Soós József, gyantai református lelkipásztor értekezése, A Bethlen Gábor Alapkezelő bemutatása címmel Mihály Erzsébet, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásfinanszírozási igazgatójának ismertetője, illetve János Szabolcsnak, a Partiumi Keresztény Egyetem rektorának előadása a nagyfejedelem kultuszáról. Az előadások között a köröstárkányi gyermekkórus Bethlen-korabeli dalokat adott elő, igen hangulatossá téve ezzel a konferenciát. Záró előadásként Mihálka Nándor történész a váradi várban végzett Bethlen-korabeli építkezésekről beszélt, a folyamatban lévő régészeti feltárások alapján. Szőke Mária Reggeli Újság (Nagyvárad) 2013. november 26.Régi-új elnök a Barabás Miklós Céh élénA Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott tisztújító közgyűlést november 23-án a Barabás Miklós Céh (BMC). A hazai magyar képzőművészek legjelentősebb, tizenkilenc éve létező egyesületének eseménye azért volt időszerű, mert a tavaly elhunyt Jakobovits Miklós elnök tisztségét ideiglenesen betöltő Kolozsi Tibor lemondott, közben pedig sok megvitatásra váró kérdés gyűlt össze. Az elnöki beszámolóból kiderült, hogy Jakobovits távozása után a BMC működésképtelenségének veszélye is felmerült. A több mint száz tagot számláló egyesületet jelenleg csupán az RMDSZ támogatja. Eközben nincs emberük pályázatok kidolgozására, nincs saját honlapjuk, sem fizetett alkalmazottjuk. Németh Júlia alelnöki beszámolójában kiemelte: székházuk fórummá nőtte ki magát. A BMC igyekszik elkerülni a Kolozsvár-központúságot, és javasolja a Kós András-díj létesítését. A hozzászólások során többek között az alkotóművészek égető raktározási gondjai és a sürgető digitalizálási raktározás kérdése merült fel. A fiatalok felvételét a BMC-be ezentúl kéréshez, két ajánlólevélhez, valamint ahhoz kötik, hogy ösztöndíjuk egyéves lejártával tartsanak bemutatót alkotásaikból. Megfogalmazódott egy érdekvédelmi fellépés szükségessége a művek hivatalosságok által történő elsinkófálásával szemben, ugyanakkor az éves tagdíj összegét 50 lejre emelték. A felmerülő nehézségek megoldása, valamint a megfogalmazott célok megvalósítása az új vezetőségre vár. A választás során a tizennégy javasolt személy maga között osztotta el a különféle megbízatásokat. Az elnök Kolozsi Tibor maradt. Alelnök: Németh Júlia és Éltes Barna, titkár: Szilágyi Tosa Katalin. A választmányba a következő személyek kerültek: Koncz-Münich András, Takács Magda, Vinczeffy László, Jakobovits Márta (Bihar megyei területi kapcsolattartó), Szabó Attila (Szilágy megye), Sipos László (Fehér megye), Kákonyi Csilla (Maros megye), Berze Imre (Hargita megye), Márton Árpád (Kovászna megye), Székely Géza (kapcsolattartás a képzőművésztanárokkal, új tagok toborzása). Horváth László kidolgozza a BMC-tagok világhálós kapcsolattartását. A régi-új elnök minden tagtársától több együttműködést kért. Délután a részvevők a Házsongárdi temetőben megkoszorúzták Andrásy Zoltán festő- és grafikusművész sírját. A legközelebbi közgyűlést három év múlva tartják. Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár) 2013. december 12.A bizalom kötelez – interjú Kolozsi Tiborral, a Barabás Miklós Céh új elnökévelBár úgy érzi, nem tud teljes mértékben megfelelni az elnöki tisztséggel járó elvárásoknak, a Barabás Miklós Céh választmányának bizalma miatt elvállalta a feladatot. Kolozsi Tibor szerint a pályázati bürokrácia egyre bonyolultabb, fizetett alkalmazott híján pedig mindent önkéntes alapon oldanak meg. – A Barabás Miklós Céh korábbi elnöke, Jakobovits Miklós halála után ön vette át az elnöki teendőket, de a november 23-i tisztújító közgyűlésen szeretett volna lemondani, a közgyűlés mégis önt választotta meg a következő három évre a szervezet elnökének. – Mivel eddig alelnök voltam a BMC-ben, tavaly, Jakobovits Miklós halálával automatikusan én kerültem a szervezet élére. A közgyűlésen jeleztem, hogy nem szeretném ezt a tisztet a továbbiakban vállalni, mivel az elnöki pozíció bizonyos készségeket feltételez, például nagyfokú szervezési készséget, és úgy éreztem, hogy én nem tudok teljes mértékben megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A választmány azonban bizalmat szavazott nekem, ezért úgy éreztem, hogy mégis vállalnom kell a feladatot. – Jól érzem, hogy az elnöki feladat túlzott terheket ró önre? A művészi munkájában mennyire akadályozza az, hogy egy több mint száz tagot számláló érdekvédelmi művészszervezetet kell irányítania? – Ezt megelőzően is áldoztam időt a Barabás Miklós Céh ügyeinek képviseletére, ezután is fogok. Nálunk mindenki önkéntesen végzi a munkáját, nincs fizetett alkalmazottunk, és mivel ez a tagság bizalmáról is szól, úgy gondoltam, el kell fogadnom ezt a bizalmat. – A közgyűlésen elhangzott, hogy jelenleg csak az RMDSZ támogatja anyagilag a szervezetet. Korábban emellett milyen források álltak rendelkezésre? Korábban könnyebb volt pályázni magyarországi alapoknál, de kaptunk pénzt a városvezetéstől, illetve társszervezetektől is. A pályázati bürokrácia azonban annyira bonyolult lett, hogy egy szakképzett emberre lenne szükség, aki ezt átlátja, azonban nem tudunk alkalmazni ilyen célra fizetett alkalmazottat. Egyre körülményesebbé válik a pénzek lehívása. Az RMDSZ-től normatív támogatást kapunk, így ezzel nem kell külön foglalkozni, emellett keressük a megoldást egyéb támogatások megszerzésére. Ennek megoldására stratégiát kell kidolgoznunk, abban egyeztünk meg, hogy a tagság minden tagja többet fog tenni a köz érdekében, mint eddig, hogy pótolhassuk az anyagi kiesést. Egyébként krízis van, nem mi vagyunk az egyetlen szervezet, amely anyagi nehézségekkel küzd. – A közgyűlésen felmerült a képzőművészek raktározási gondjainak megoldása, illetve a művek digitalizálásának szükségessége is. A Kós András-díj alapítására is érkezett javaslat. Milyen lépések történtek ez ügyben? – A raktározási, digitalizálási feladatot egy másik szervezet, a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ vállalta fel, ők kortárs képzőművészeti múzeumként igyekeznek felleltározni és egy helyre gyűjteni a jelentősebb erdélyi műalkotásokat, életműveket, amelyekből kiállításokat is szerveznek. A mi szervezetünk élő művészek szövetsége, fő feladatunknak egymás segítését és tárlatok szervezését tekintjük. A gond ott kezdődik, ha egy művészünk meghal, és nincs örököse – ilyen esetekben igyekszünk együttműködni az EMŰK-kel. Javaslatként valóban felmerült a Kós András-díj megalapítása is, erről azonban még zajlanak az egyeztetések. – A fiatal képzőművészek mennyire érdeklődnek a szervezet iránt? Ők mennyiben tudnának segíteni a teendőkben, például a pályázatírásban? – Meglátásom szerint a fiatalok pozitívan viszonyulnak a BMC-hez, persze egyéni döntésük, hogy be akarnak-e lépni a tagságba vagy nem. Viszont számos fiatal jelentkezik hozzánk. A pályázatok kapcsán, jelenleg nem tudtuk még felmérni, hogy ki mennyire alkalmas ilyen feladatokra, hiszen ezek túlmutatnak azon, amit a hétköznapokban teszünk. Igyekszünk találni olyan jelentkezőket, akik kiismerik magukat a pályázatírásban vagy éppen a honlapkezelésben, de egyelőre ebben a tekintetben a tervezgetésnél, a feladatok leosztásánál tartunk. Varga László Krónika (Kolozsvár) 2014. március 7.Magyar szobrászat ErdélybenNem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban. Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.) A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából. Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám. Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.) Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat: Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1 Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2 B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3 Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.) A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán. Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve. És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét. E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem: Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990) Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983) Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997) Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986) Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?) Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996) Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972) Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992) Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994) Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995) Löwith Egon (Kolozsvár, 1923) Szederjesi András (Nagymedesér, 1926) Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978) Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928) Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928) Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976) Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929) Gyerkó Mária (Rákos, 1930) Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930) Kondrák Károly (Újszentanna, 1930) Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933) Németh Antal (Sepsibükszád, 1933) Lőrincz Lehel (Türe, 1933) Hunyadi László (Dombó, 1933) Tőrös Gábor (Torda, 1934) Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934) Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935) Farkas József (Nagysármás, 1936) Péterfy László (Nyárádselye, 1936) Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936) Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936) Venczel Árpád (Korond, 1937) Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995) Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938) Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939) Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939) Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986) Gergely István (Csíkkozmás, 1939) Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940) Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941) Suba László (Makfalva, 1941) Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942) Kádár Károly (Tancs, 1943) Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943) Lugosi László (Zilah, 1944) Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944) Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944) Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944) Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945) Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945) Petrovits István (Kökös, 1945) Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945) Tornay Endre András (Zetelaka, 1946) Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947) Balázs János (Nagybánya, 1947) Várvédő István (Nagybánya, 1947) Benczédi Ilona (Korond, 1948) Kocsis Előd (Abafája, 1948) Vetró András (Temesvár, 1948) György Albert (Lövéte, 1949) Bocskai Vince (Szováta, 1949) Bodó Levente (Lövéte, 1949) Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949) Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949) Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950) Dóczy András (Csíkszereda, 1951) Robotos Júlia (Bukarest, 1951) Vincefi Sándor (Bukarest, 1952) Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953) Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953) Egyed Judit (Nagyvárad, 1954) Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955) Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956) Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956) Nagy Ödön (Marosercse, 1957) Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958) Lakatos Pál (Kispeleske, 1960) Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961) Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963) Sánta Csaba (Szováta, 1964) Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965) A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból. Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8 A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként. Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9 Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt. Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók. A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak. De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10 Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást. Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben. Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel. Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.) Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978). Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt. Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973). A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások. A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában. Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998). Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben. Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.) Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése. S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait? Jegyzetek 1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323. 2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106. 3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252. 4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150. 5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam. 6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66. 7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24. 8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10. 9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7. 10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel. 11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű. Banner Zoltán (Korunk) nagybanya.ro, (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
